Még mielőtt belevágtunk az interjúba, megkértem Hannát, hogy jellemezze saját magát. „Úgy érzem, engem most leginkább a tavasz és meleg miatti öröm jellemez. Ilyenkor boldog és produktív vagyok" - válaszolta. Ebben a tavaszias, meleg hangulatban kezdtünk tehát beszélgetni. Olvassátok szeretettel!
Milyen egyetemistának lenni 2024-ben, az első egyetemi éved végéhez közeledve? Milyen mérföldköveket tudnál megnevezni ebből az elmúlt évből? Hogyan látod, változtál-e ez alatt a két félév alatt, és ha igen, akkor milyen téren?
Ebben a pillanatban az a válaszom az
első kérdésre, hogy nem valami jó: épp egy parciálisra tanulok, de amint azon
túl leszek, ismét minden nagyon szuper lesz. Én amúgy nem jöttem nagy
elvárásokkal egyetemre, mert minden idősebb barátom azt mondta, hogy nehéz és
nem azt kapta, amire számított. Én azonban nem tudok egyetérteni velük, nekem
pozitív csalódás volt ez az első év, már a legelső pillanattól kezdve.
Szerencsém volt a tanáraimmal is, akik francián és komparatisztikán tanítanak,
mindnyájukat kedvelem, nagyon jó szakembernek tartom őket, és érdekelnek a
témakörök, amiket feldolgozunk.
A mérföldkövekről pedig... Az ér, ha azt mondom, hogy megtanulni tájékozódni a Bölcsészkar épületében? Mert amikor először októberben beléptem a kapun, fogalmam sem volt, hogy hogyan találom meg a termeimet ebben a labirintusban. A szárny, B szárny – teljesen összezavart az, hogy hogyan jutok el egyikből a másikba térkép nélkül.
Ha jól értettem, a főszakod francia. Ez nagyon izgalmasan hangzik, hogyhogy ezt választottad?
Ötödikben kezdtem el franciát tanulni, és a franciatanárnőm szuper volt, tizenkettedikig vele tanultam a nyelvet. A tanárnő nagyon jó érzékkel vezetett be minket ebbe a nyelvbe és ebbe a nagyon színes kultúrába, mert ugye egy gyerek tizenegy évesen lehet, hogy nem akar nyelvet tanulni, hanem ez megtörténik vele. Szóval én nagyrészt emiatt az iskolás élménycsomag miatt döntöttem úgy, hogy folytatni akarom a nyelvtanulást, és eggyel magasabb szintre szeretném emelni a francia nyelvtudásomat az egyetemen. Sokan próbáltak meg lebeszélni erről – nem a családom, de az ismerőseim, egyes tanáraim is. Ők azon a véleményen voltak, hogy nem érezném jól magam a szakon, mert az erősen román nacionalista, és rossz tapasztalataim lesznek ebből kifolyólag. De ahogy már mondtam, csak pozitív csalódások értek ezen a szakon, mindenki nagyon kedves és segítőkész, sőt, kifejezetten szeretik a magyar diákokat itt.
Kisgyerekként (vagy akár most is) voltak példaképeid? Ha nem példaképként gondolsz rájuk, akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy kik inspirálnak, kiknek a tevékenysége, személyisége, akár szövegei hatnak rád ösztönzően?
Kiskoromban imádtam azt, amikor
felolvastak nekem, tehát a gyermekkori példaképeim erős, menő és lázadó női
karakterek, hősnők különféle regényekből. Ez a tisztelet és szeretet most is
megmaradt az ilyen típusú karakterek iránt, és ma is szívesen olvasok
szerzőktől, akik ilyen szereplőkkel dolgoznak, ilyen figurákról írnak
történeteket.
Példaként mondjuk Margaret Atwoodot
említeném, akinek a világábrázolása első találkozáskor sötétnek és riasztónak
tűnhet, de közben engem megragad azzal, hogy általában olyan történetekből
építkezik regényíráskor, amelyek a valóságban is megestek, nemcsak
valószínűségként, lehetőségként léteznek valaki fejében. Atwood nem akar szemet
hunyni afelett, hogy miket követett el a társadalom a nők és más kisebbségi
csoportok, elnyomott társadalmi rétegek ellen a történelem során. Szerintem
ahogy ő ír és foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, képes tudatosítani a
társadalom visszásságait, igazságtalanságait az olvasókban.
Egy másik példám talán az lenne, hogy
most rászabadultam Annie Ernaux Nobel-díjas francia írónő könyveire. Eddig csak
hármat olvastam, és egyesek azt is mondják, hogy egy idő után nagyon
hasonlítanak egymásra a könyvei, de én még abban a fázisban vagyok, amikor
mindenért rajongok, amit Ernaux írt, és többet és többet akarok belőle.
Emellett Steiner Kristófot is imádom, szeretem a receptjeit, bár sosem tudnék úgy főzni, mint ő.
Mit szeretsz csinálni Kolozsváron, milyen programokat tartasz izgalmasnak úgy, hogy itt is nőttél fel, ide jártál suliba is?
Ötéves koromban kezdtem néptáncolni a
Bogáncs Néptáncegyüttesben, ez egészen kolozsvári hobbinak minősül szerintem.
Olyan másfél éve hagytam abba a néptáncot, most meg az Onessa Studióban
ismerkedem a rúdtánccal és az
aerial hammock-kal. Ez amúgy egy nagyon jó felfedezés volt, mert
egyrészt nagyon ,,nemzetközi” tapasztalat (az órákat egy holland lány tartja,
meg sok francia egyetemista is jár az órákra), másrészt meg összeköt más nőkkel
ez a közös gyakorlás, ami szintén sok erőt tud adni.
Emellett pedig rendszeresen járok színházba, igyekszem végignézni a magyar társulat teljes kínálatát, és a művészmozit is szeretem (nemcsak azért, mert a terembe be lehet vinni az előtérben található kávézóban/bárnál rendelteket). Ezenkívül a független társulatok előadásait és a román színházat is csak ajánlani tudom, már csak az előadásoknak otthont adó monarchiabeli épület gyönyörű részletei miatt is, meg amiatt, hogy másnak is nagyon izgalmas lehet majd megtapasztalni a román színházi kultúra, illetve az ottani színházban játszók játékstílusa és a magyar színházi közegben szerezhető tapasztalatok különbözőségét.
Milyen filmet, sorozatot és könyvet, bármilyen szöveget, performanszot tartasz most az aktuális kedvencednek, miért, és tudnál-e mesélni egy kicsit ezekről az alkotásokról?
Sorozatok közül talán a Bridgertont
emelném ki, aminek a legújabb évada májusra várható. És persze tudom, hogy ez a
sorozat nagyon megosztó lehet, hiszen nem egy magasművészet szférájából érkező
alkotás, hanem sokkal inkább egy popkulturális jelenség, de én mindig szeretek
belekóstolni ezekbe a nagyszabású, mégis könnyed alkotásokba is, megtalálni
bennük azt az értéket, mondanivalót, ami azt a rengeteg embert bevonzza és akár
elvetemült rajongóvá is teszi.
Ezzel éles kontrasztban áll az, hogy
szabadidőmben a francia filmes tudásomat is igyekszem gyarapítani, imádom a
hangulatokra, látványra építő múltszázadi nagy művészfilmeket, ahol pont, hogy
nem a cselekmény a legfontosabb szegmens.
Emellett a cukkinis spagetti is nagy kedvencem mostanában, többször is elkészítettem.
Mit jelent számodra az írás? Milyen műfajokban alkottál már? Mi az első írással kapcsolatos élményed? Legyen szó szépirodalomról vagy esszéről, esetleg tanulmányról.
Az írás számomra elsősorban gondolkodási folyamat, azt feltételezi, hogy elemzem és átrágom majd a témát. Írni valami olyan tevékenység, amihez nem elég a két kezem és a lelkem, hanem gondolkodnom is kell. A szövegek aktív értelmezése foglalkoztat, a belemélyedés, a kutatási folyamat. Ugyan voltak próbálkozásaim vers meg prózaírással, mégis inkább azt mondanám, hogy az elemző műfajok, például az esszéírás, állnak hozzám közelebb, a szépirodalmat nem éreztem annyira testhezállónak.
Mesélnél kicsit a műfaji preferenciáid okairól, illetve arról, hogy milyen témákról írsz szívesen?
Igazából ahogy már említettem, hozzám az elemző műfajok állnak közel, azok közül is leginkább az esszék, mert ez valahol a tudományos írás és a szépirodalmi alkotás között helyezkedik el a fejemben. Esszét nem lehet kutatás nélkül írni, fel kell rá készülni kicsit, abszolút elmélyedést is jelent. Valamint megvan az öröme is annak, amikor belekutatod magad egy bizonyos témába. Közben meg nincsenek olyan erős megkötések, akár csak a formai követelményekre utalva, mint egy tanulmánynál. Az esszében inkább önmagad lehetsz, nem kell olyan megfogalmazásmódok után kutatni, amivel lecsupaszítod és elszemélyteleníted a szöveget.
Milyen cikket, művet volt a legizgalmasabb eddig megírni/befejezni?
Ha az izgalmas alatt a bennem legnagyobb elégtételt kiváltó írás befejezését is érthetjük, akkor egy fanfictionökről szóló tanulmányt, tudományos írást emelnék ki, amit tizenhat évesen egy magyarországi ösztöndíjprogram keretén belül sikerült megírnom. És mindez azért volt nekem óriási dolog, mert előtte még írtam ilyen szöveget, csak értekezést, elemzést magyarversenyeken, de ez más volt. A kutatási folyamat nagyon izgalmas volt számomra, mert bár előtte is foglalkoztam fanfictionökkel, izgatott az emberekre kifejtett hatásuk, az, hogy miért szeretik olvasni őket, de sosem ilyen objektív-elemző módon. Ezek mellett meg számomra az is érdekes tapasztalat volt, hogy megtanultam hivatkozni, rájöttem, hogy hogyan is néz ki egy tanulmány.
Mi szerinted az újságírás/ kulturális szférában való elhelyezkedés iránt érdeklődő fiatalok számára a legnagyobb kihívás ma?
Szerintem itt leginkább a határidő betartása jelenthet problémát, de a témaválasztás is kihívás lehet. Ugyanígy megemlíthetjük azt a dilemmát is, hogy az írni vágyóknak valóban mindent el kell-e vállalniuk, vagy szelektálniuk kell már startból. A kulcs ebben az esetben pedig mindenképpen a rugalmasság, hiszen egy téma meg tud lepni, elkezdhet érdekelni, megtalálhatod benne önmagad és azt, ami téged izgat, csak ennek is teret kell engedni. De fontos tudni, hogy mi az, amire nemet mondasz, nemet akarsz mondani, és ezt merd megtenni, ha szükségesnek látod.
Szárnyait próbálgató bölcsészhallgatóként – kicsit partizánPOPos Gulyás Marci módjára – mi az irodalommal, a kulturális termékekkel kapcsolatos ősélményed?
Egy nagyon régi emlékem a kultúra
termékeivel való első találkozások egyikéről az, ahogy a Macskarisztokratákat
nézzük a húgommal. Ezeket a régi nagy kedvenceket újra is szoktuk nézni közös
programként.
Az irodalommal kapcsolatos ősélményem pedig
mindenképpen apukám. Bennem nagyon sokáig nem tudatosult, hogy ez valami
különleges, teljesen természetesnek vettem, hogy azo vis farsangi szereplésre
apa írja meg a felöltött jelmezhez illő verset, nem gondoltam azt, hogy ez
ugyanúgy irodalom, mint azok a Weöres Sándor-versek, amiket esténként
felolvastak nekünk. Nekem teljesen természetes volt, hogy az apukák verseket is
írhatnak, lehet ez a munkájuk, mint ahogy másnak az a természetes, hogy apa
mérnök, informatikus, vezetékeket javít vagy irodában dolgozik.
Így amikor megjelent apukám első verseskötete, a Hanna-hinta, akkor még óvodás voltam, és konkrétan nekemszegezték a kérdést, hogy milyen érzés az, hogy apa költő? Ezzel meg tulajdonképpen szembesítettek azzal, hogy ez valami nem hétköznapi, és hogy ehhez valami különleges érzés kellene kapcsolódjon, miközben nekem ez annyira ősi volt és adott, hogy nem foglalkoztatott különösebben.
Kovács Petra
0 Megjegyzések