Az aranyórán túl – görbe tükör Fágáș módra

A Reactor de Creație și Experiment és a Váróterem Projekt újabb produkciója látott napvilágot, ezúttal Az aranyórán túl címmel. Városiasodás, technológiai fejlődés, útkeresés, önmegvalósítás, román-magyar együttélés – ezeket a problémákat ragadja meg, és hozza testközelbe a darab egy pezsgő, multikulturális város lencséjén keresztül, azon belül is annak árnyoldala felől megközelítve.

Az úgynevezett „golden hour”, magyarul aranyóra, a napnak azon időszakára vonatkozik, amikor közvetlenül napfelkelte után vagy napnyugta előtt a napsugarak lágy fénybe borítják a tájat. A fényképészet világában ez azért is rendkívül fontos, mert az így keletkezett meleg hangulatnak hála elkerülhetők lesznek az éles fények és kellemetlen árnyékok. Az aranyórán túl is ebben a beállításban láttatja velünk Kolozsvárt, vagy a téma kedvéért, bármely metropoliszt.

Erdély interkulturális és interetnikus központja, csak úgy nyüzsög a kultúrától és modernitástól, életszínvonala páratlan – halljuk sokszor a kincses városról; s mint ahogy azt az előadás is sugallja, hangsúlyozottan nyugat-orientált. Vagy talán túlságosan is az? A folytonos rohanás, a vidéktől való elidegenedés, a trendhajhászás, a hátrahagyott család, jóga, fitnesz, befutás, kígyózó kocsisorok és egetverő árak – ez vár ránk az aranyórán túl.

Akár azt is mondhatjuk, hogy a darab modernkori kritikaként olvastatja magát. Ezenfelül azonban nem sokban nyújt új perspektívát, többnyire ugyanazokat a jelenségeket és párbeszédeket látjuk kibontakozni, amelyeket mi is, mint szárnyukat bontogató, útkereső fiatalok, napi szinten tapasztalunk.

Akárcsak a Fágáș másik koprodukciójában, a Wonders of Transylvaniaban, a román-magyar együttélés és az abból fakadó különböző konfliktushelyzetek, bár nem ugyanolyan hangsúlyosan, de itt is jelentős részét teszik ki a darabnak. Míg az előző előadás főképp  általános szemszögből közelítette meg a problémát, addig Az aranyórán túlban leginkább egyéni, illetve romantikus nézőpontokkal találkozhatunk. A darab egyik legelevenebb és emberközelibb mozzanata éppen az, amikor a gyerekkori első találkozások anekdotái kerülnek terítékre az úgynevezett „idegennel”, a másik etnikummal. Az apja által ügyintézéssel megbízott fiú szorongásai, a román rendőrökkel kommunikálni nem tudó kislány, vagy az engesztelését magyar dalban találó román lány történetei saját gyerekkorunk élményeivel rezonálhatnak.

Ám nem csupán e közös élményben való osztozás az, ami közelebb visz minket magához a színdarabhoz. A nyelviség kérdésénél maradva, az előző előadáshoz képest egy igencsak érdekes megoldással él a darab, amikor egy bizonyos ponton, egy többnyire magyar nyelvű párbeszéd alkalmával szünetelteti a kétnyelvű feliratozást. Így az adott jelenet keretén belül román szereplő és magyarul nem beszélő közönségtag egyazon karaktert játszanak: a kívülállóét, a nem értőét. A kisebbség-többség szerepkörök felcserélődnek egy töredéknyi időre.

A darab több ízben is arra invitál, hogy részesüljünk felfüggesztett másfél órás világában: először empirikusan nyújt lehetőséget a beleélésre, utóbb meg egyenesen beletaszít világába, belehelyez annak kontextusába és nyelvi keretébe. Nem lehetsz csupán passzív befogadó. A szereplők a szemedbe néznek és hozzád intézik szavaikat; tekintetük fürkésző, személyes; arcod nem csupán egy a millióból. A színész hirtelen megáll előtted, kajánul a szemedbe néz, firtatja, vajon emberére talál-e benned, majd vigasztaló ölelést kér. Vigaszt, amely közös megértésen alapszik, s hirtelen, a díszletből kimosódva, néma megfigyelő helyett hallgatag cinkosává lépsz elő. Valóság és reprezentáció egy pár pillanatig összefut a színpadon.

Fotók: Váróterem projekt Facebook oldala 

Lakatos Renáta