Lackfi Jánossal a Sétatéren

Kolozsvárra hozta a Kaláka együttes és Lackfi János közös verses-zenés Arany-estjét. A koncert előtti percekben találkoztunk a költővel. Kötetlen és közvetlen beszélgetés jött létre, Lackfi János úgy döntött, megsétáltat minket a Sétatéren. - Szallós Kis Csaba interjúja

Nehéz megírni egy Arany-parafrázist? S ha igen, miért?

Olyan különleges nehézsége nincsen. Ilyenkor mindig ugyanaz a kérdés, hogy az ember milyen eszközöket használ, hogy érzékeltesse: ez felismerhetően egy Arany-hang. Nem nehezebb Arany-jellegzetességeket imitálni, mint bárki másét. A másik kérdés pedig az, hogy mi adja a létjogát annak, hogy én ezt megírjam. Lehet, hogy ez csak egy stílusparódia, amivel eljátszadozom, vagy ad valami izgalmasat összevetésben a mával.

Miben rejlik Arany aktualitása?

Ez talán minden mű esetében más. Egy ballada képes megcélozni egy kort és annak a hangulatát. Tulajdonképpen ez egy horrorbulvár műfaj, erőszak vagy túlfokozott nemiség van benne. Van egy korhoz kötött jellege és van egy időn túllépő jellege. Ha megcsinálnánk videoklipben például a Vörös Rébék című balladát, nagyon klipszerű lenne, nagyon mai. A balladai homály szerintem nem szerencsés kifejezés, mert eltereli a lényegről a figyelmet. Ez a balladai homály tulajdonképpen az éles vágás. A látványok között nincs egy oksági vagy sorrendi kapcsolat. Ennyiben nagyon modern a balladának a látása, azért is söpörte ki a hagyományos történetmondó stílust. Aranynak az állandó önvágya, elégtelenségérzése is nagyon modern fajta vívódás.

Hogy jött létre ez az est?

Egyik apropója lett volna, hogy Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta címmel megjelenik nekünk egy kötetünk Vörös Istvánnal. Az Ómagyar Mária-siralomtól kezdve egészen Radnótiig a magyar költészet legnagyobb verseit tartalmazza, a mi átiratainkat is emellett. Többek között Arany János parafrázisaiból is jó néhányat. És amúgy is Arany-emlékév van. A Kalákával már tartottunk Arany-koncertet, Kapolcson már hetedik éve csináljuk közösen a Kaláka versudvart, ezért is természetes volt, hogy ide jövünk. Nekik is megjelent Arany-lemezük, úgyhogy gondoltuk, hogy ezt akkor összearanykodjuk közösen. De végül is nem csak Aranyról lesz benne szó, én elég sok minden mást is olvasok, amit magammal hoztam.

Érez-e különbséget a magyarországi és az erdélyi közönség között?

Mindenképpen. Egyrészt minden közönség más, másrészt pedig van egy olyan tendencia is, hogy Erdélyben visszafogottabb a közönség, kevésbé adja könnyen magát, bizonyos értelemben. A bedobált robbanótöltetekre vagy poénokra óvatosabban reagál, de aztán ha átszakad a gát, akkor meg nagyon-nagyon szívélyes, barátságos és hihetetlenül elfogadó. Nagyon jó érzés. Egy kicsit mindig be kell lassítanom, mert szebben, lassabb tempóban, értelmesebben beszélnek, mint mi, magyarországi magyarok.

Mi a véleménye az erdélyi irodalmi életről?

Távolból követem, a Facebookon meg egyebeken keresztül. Járkáltam is időnként Erdélybe, de mindig csak néhány évente. Azt látom, hogy pezseg, meg hát nagyon jó kortársak vannak, nagyon sokakat szeretek. Például László Noémi, Lövétei Lázár László, Kovács András Ferenc, Balázs Imre József, Visky Andris, Láng Zsolt, Demény Péterrel nagyon jóban vagyok. Szóval rengetegen vannak, meg tünedeznek fel újak, akiket már jóval kevésbé ismerek, de próbálok figyelgetni. Pont tegnap kerültünk egy hexameteres összezördülésbe André Ferivel a Facebookon. Azt írta egy kötet kapcsán, hogy ezek után már a kávét is hexameterben kell kérni. Erre én hexameterben válaszoltam, mire ő is. Kiváló hexametrikus vendéglátóipari költemény született, ki is másolgattam az egész üzenetváltást. Hála a Jóistennek, hogy ilyen jó kezekben van a magyar irodalom határon innen és túl. És az nagyon fontos, hogy megvan a saját élete az itteni irodalomnak.

A slam poetry a magyarországi és az itteni fiatalok körében is egyre népszerűbb műfaj. Mi a véleménye erről?

Én ennek nagyon örülök. Nem vagyok olyan értelemben a slam fia, hogy elmegyek egy eseményre és szurkolok nekik, de közben nagyon szurkolok, mert ideje van változtatni ezeken a feszélyezett, halva született, döglött sztereotípiákon, hogy az irodalmárok azok kis szégyenlős, itt-ott megbúvó, hasadékban tanyázó lények. Nagyon fontos az, hogy akiben benne van a kutyavér, abban ne rekedjen benne azért, mert megmondják neki a nagyok és okosok, hogy itt komolynak kell lenni, fogjad be a szádat, meg okosakat mondjál. Ne mondjunk okosakat, mondjunk okosakat és butákat is, meg mindent ami olyan életszagú és életszerű! És a slam poetry pont ilyen. És látszik, hogy több száz főket tudott vonzani az irodalom, hála a Jóistennek. Van, aki lenézi, hogy akkor ez nem az igazi. De hát mi az igazi, mi nem az igazi? Ezt nem mi fogjuk eldönteni. Jönnek húsz, ötven, száz évvel később, aztán mondanak, amit mondanak. Merthogy Kemény Zsigmondot ki olvas ma? Senki. Tersánszky Józsi Jenőt ki olvas ma? Senki. Pedig a legnagyobb magyar prózaírók közül valók. Hát ilyen a közönség kegye, meg az utókor kegye is. De az biztos, hogy ha van alkalmunk meg módunk szólni a korunkhoz, akkor kutyakötelességünk megtenni.