Reggel a kisgyerekek sietnek iskolába, később anyukák, apukák rohannak iskolába a kisgyerekért. A fiatalok egy része egyetemre, a többi a munkahelyére, van, aki a Janisbe siet épp, nehogy lekéssen a másfél órás ingyenes sör-akcióról. De az öreg nyugdíjasok hova sietnek a nap minden percében? Idejük mint a tenger, ki se tudják tölteni teljes egészében a napjaikat. Esetleg elmennek és meglátogatják az unokákat, megbügyürgetik őket, aztán csókolom.
És mégis mindig velük kerülök összetűzésbe.
Jó pár tipikus esetet tudok leírni az idősekkel kapcsolatos buszos élményeimről, főként az idős hölgyeket emelném ki. Egyik közülük, amikor a buszon alig van pár lélek, így megmerem kockáztatni, hogy leüljek. A következő megállóban jön is az öreg lány. Nem probléma, hogy mellettem, előttem, hátamnál és majdnem mindenhol szabad helyek vannak, neki pont az kell, ahol éppen én ülök. Odajön hozzám és felháborodottan kérdőre von, hogy milyen neveltetésben volt részem („cei şapte ani de acasă” stb.), hogy én leültem egy székre, ő meg áll. Hogy ez mekkora pofátlanság, és hogy a mai fiatalok mennyire arcátlanul viselkednek. Rájöttem, hogy ilyenkor az okos enged, szamár szenved alapon jobb átadni a helyem neki, és akkor mindenki boldog.
Egy másik ilyen story: dugig tele a busz, már levegőt sem lehet kapni és egy milliméter hely nincs körülöttem. Egyszer csak azon kapom magam, hogy érkezik az a bizonyos emberlény, akitől már előre félek: öreg néni, rajta fejkendő, húzza maga után a kis kockás, kerekes, piacra menős táskáját, jobb esetben egy bot is van a kezében, még jobb esetben pedig egy olyan jó fogdmeg asszonyság. Gyúródik rendületlenül, eközben folyamatosan be nem áll a szája, mindenkivel perel, hogy álljanak félre, mert ő öreg és neki joga van mindenhez. Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, nem látja, hogy senki nem tud tenni egy tapodtat se a buszon, bármennyire is tisztelettudó akar lenni?
Nem tudom megérteni őket.
Miért jó nekik, ha konfliktusba kerülnek az emberekkel nap mint nap? Miért jó, ha ócsárolhatják a mai fiatalságot? Lehet, ez valami hobbi, talán ezzel élik ki az öregkorukat. Esetleg az időskori unaloműzés egy alfaja?
Mindezek ellenére azzal teljes mértékben egyetértek, hogy ha felül egy néni és álldogál, mert nincs már több szabad szék, akkor felállok, és átadom a helyem. Valamikor az egyetemi életem kezdetekor meg is próbáltam, bár ez se sült el túl jól. Azt a választ kaptam, hogy: „Most már nem kell, következő megállónál úgyis leszállok, hamarabb kellett volna gondolkodni.” Hát én kérek elnézést, hogy nem figyelem lépten-nyomon azokat a néniket, akik fel- és leszállnak a buszról, mert esetleg közben nézelődöm vagy elkalandozok a saját gondolataimban netán.
Hát így vagyok én mamikkal a buszon. Ha próbálok udvarias lenni, az a baj, ha nem vagyok udvarias, az a baj, ha leülök, az a baj, ha felállok, az baj. Kicsit olyan, mint a nyuszika esete: van sapkám, nincs sapkám ‒ kapok.
Vajon én rontok el valamit?!
Parászka Emőke
0 Megjegyzések