A Dal felfedezettje nagy szakállával, szókimondó, nem mindennapi zenéjével robbant be a köztudatba. Bár a külseje már nem a régi, zenei stílusáról, őszinte dalszövegeiről, egy szál gitárjáról még mindig fel lehet őt ismerni. Két nagylemezt tudhat maga mögött, a Metropolitát és a Kapunyitót. Petruska a tavalyi lemezbemutatója után ismét Erdélybe látogatott, családias hangulatú koncertet adott a Bulgakov tetőterében. A dalszerző-énekessel a következő lépéseiről, az inspirációkról, a mai generáció „menő” zenéiről beszélgettünk. – Koncz Dorottya interjúja
Megint Kolozsváron, ismét erdélyi turnén vagy. Tavaly is lemezbemutató koncerttel jöttél hozzánk. Szeretsz nálunk járni?
Igen, igen, és örömmel hallottam azt, hogy Kolozsvárra is sikerült leszervezni koncertet. A Bulgakovnak is nagyon örülök, tavalyról nagyon jó élményeim maradtak. Évekkel ezelőtt hallottam már erről a klubról. Nagyon jó közönség volt, nagyon meglepődtünk tavaly, hogy készültek, ismerték a dalokat. Remélem, hogy ez idén sem lesz másképp.
Mennyire fontos neked, hogy kapcsolatot tarts az itteni közönséggel?
Nagyon fontos alapvetően. Tehát azt gondolom, hogy nem a behúzott határ fogja eldönteni azt, hogy mi hova szeretnénk menni játszani. Ahol értik, ahol szeretik. Ahol esetleg kíváncsiak arra, hogy mi miből táplálkozunk, mit zenélünk, azt szeretnénk megosztani. Ugyanúgy a magyar kultúra része, ha nem éppen azok, akik vigyáznak erre, hogy fent is maradjon, az pont Erdély. Úgyhogy ez kiemelten fontos számunkra, hogy ide is eljuttassuk a zenét.
A Trouble in my mind című daloddal ismertek meg az emberek A Dal című tévéműsorban. Mi volt a célod, amikor beküldted a dalodat?
Ezt most már elmondhatom végül is, hogy a fő motivációm A Dalba való jelentkezéssel az volt, hogy valamit a mérleg másik oldalára tegyek. Hogyha meghallgatod a zenémet, akkor valóban az Eurovízió-kompatibilis dalokból azért kilóg, viszont én pop zenésznek tartom magamat és hiszem azt, hogy ez valóban az, még hogyha picit másabb is. Én azt nem szerettem, hogy aki igényesnek vallja magát, nézi ezeket a tévéműsorokat, sír és panaszkodik, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal kritizálja az ott szereplő embereket. Nekem is megvan a magam kritikája, de úgy gondolom, akkor érvényes egy kritika, hogyha valamit a mérlegnek a másik oldalára is tudok tenni. Úgy voltam vele, hogy éppen készül új lemez, készülnek az új dalok, miért ne próbáljam meg? Maximum a szerkesztők hibája lesz, hogy beválogatnak, az már nem az én problémám és igazából úgy éreztem, hogy nem volt vesztenivalóm. Úgy gondoltam, hogy miért ne? Eléggé meglepődtem, hogy beválogattak. Alapvetően engem a kíváncsiság motivál, megnézni, milyen egy élő showban működni, mennyire tudok szabadnak maradni. Az tudtam maradni. Alapvetően mi jól éreztük magunkat, igazából nagy tétje nem volt számomra ennek. Aztán persze utólag kiderült, hogy mennyien nézték és mennyien szerették. Utólag belegondolva azt mondom, hogy azért elég naiv voltam, de minden nagyon jól jött ki, minden a lehető legjobban alakult és igazából ez a lényeg. Kíváncsi voltam és egy újabb felfedezőútja volt a zenei utamnak.
Hogyan élted meg ezt, amikor ismertté váltál, és az előbb említett kritikákat?
Az ismertség résszel nem foglalkozom, mert ma Magyarországon alternatív zenésznek lenni egy nagyon fura dolog, mert egyik városban esemény, hogy betértem a helyi kávézóba, a másik városban meg a plakátot nézik és azt kérdik, hogy ki a fene ez a Petruska? Különösebben nekem ezzel nincsen bajom. Az, hogy gyakorlatilag a Facebook-likeok száma duplájára növekedett, az tök jó. Erre egyfelől nem úgy tekintek, hogy a tévéműsor hozta, hanem az a rengetek belefektetett munka az évek során. Előtte is foglalkoztatott voltam, előtte is tele volt a naptáram. Nem is a mennyiség változott, hanem a minősége a dolgoknak. Nagyobb lett a közönség elköteleződése, de én azt gondolom, hogy ez belőlem is fakad. Elmélyültem jobban a produkcióban, határozottan tudtam, hogy mit szeretnék mondani, mit szeretnék megosztani, mit várok magamtól. Tehát ez egy kettős dolog, amikor én jobban a helyemen vagyok, akkor történnek olyan dolgok körülöttem, amik még jobban elősegítik az előrejutást.
Kicsit indie, kicsit pop-rock, kicsit folk. Az „egy szál gitár ‒ ének” stílust képviseled. Mindig ezt a genre-t szeretted zenélni?
Én nagyon sokáig kerestem az utamat. Tehát amióta látszódom, azóta ezt a stílust képviselem. Kipróbáltam magam sokféle műfajban. Volt sokfős zenekarom, volt gimnáziumban alternatív-rock zenekar, zeneiskolában volt egy blues-rock zenekar, játszottunk rengetek jazzt, de alapvetően a klasszikus gitár volt az, amiben igazán megtaláltam magamat. Ez a fajta játéktechnika is, ami egyedül vagy jelen esetben Temesvári Bencével kiegészülve egy olyan hangzás, ami bőven elég. Szeretem ezt a fajta játékot. Szakmailag is kihívás, hallgatni is izgalmas, hogy mi történik. Az elmúlt hét évben gyakorlatilag ez elég sokat adott hozzá az utamhoz. Persze folyamatosan kísérletezem, mindig érdekelnek újabb és újabb hangzások, úgyhogy megígérni nem tudom, hogy jövőre is arról beszélünk, hogy ugyanez a hangzás inspirál.
A zene volt az, amit mindig a jövőképedben láttál?
Igen! Ez sosem volt másképp. Kiskoromban is annyira exhibicionista voltam, azóta állok színpadon. Volt egy nagyon jó osztályfőnököm első-másodikban, aki már szerepeltetett minket nagy színháztermekben, iskolai gálák alkalmával. Például én voltam Óz, a nagy varázsló. Megtetszett ez a világ és nemcsak a szereplés, hanem a felkészülés is és persze ilyen formán tetszett a siker, tetszett a figyelem. Színész és énekes szerettem volna lenni, ebből maradt a zene. Érettségi után mást kezdtem el tanulni. Az jó, hogy adott egy másfajta szemléletet, de elég hamar rájöttem arra, hogy engem továbbra is a zene érdekel, és ezért szeretnék megtenni mindent, hogy működjön.
A dalaid nagyon őszinték, szókimondóak. A Kapunyitó című albumod Y generációs kérdéseket boncolgat. A zenéd teljesen eltér ettől a ma elterjedt, beat-tel felturbózott daloktól. Mennyire nehéz ezt a minimalista vonalat képviselni és megtartani mostanában?
Azt gondolom, hogy a legfontosabb dolog az, hogy én higgyek benne és akik velem dolgoznak, azok higgyenek benne. Én azt látom, hogy egyszerűen hogyha csak Magyarországot nézed, határokon belül, tízmillió embert osszál le bármilyen szakmára, bármilyen műfajra, bármire, egyszerűen semmi nem tud eléggé mainstream lenni. Ilyenformán tökre megéri bevállalni a kockázatos utat és végigvinni. Előbb-utóbb elmegy a híre és én azt láttam az elmúlt években, hogy nagyon hamar elkezdett célba érni. Jó a produkció, megy a híre és megtalálja a közegét. Nehezebb. Nehezebb, de ha belegondolok abba, hogy mi tart össze mondjuk egy Halott Pénzt… Valószínű, hogy egy olyanfajta vállalkozás is, annak is megvannak a maga kihívásai, maga nehézségei. Inkább azt látom, hogy jól kell tudni a célokat meghatározni és jól kell megválasztani hozzá a partnereket. Legyen szó művészi koncepcióról, legyen szó menedzsmentről, legyen szó bármilyen lelki támogatásról.
Úgy tudom, hogy Sting az egyik nagy zenei inspirációd. Mesélnél erről egy kicsit?
Sting nekem valóban nagy példaképem. 15 éves koromban ismertem meg a zenéjét és ha valaki, akkor ő tényleg meghatározta a zenei hozzáállásomat. A Beatles tulajdonképpen a zenei bölcsőm és ez a fajta igényes popzene az, ami végigkíséri azóta is az érdeklődésemet. Szerettem nagyon a Queent. Stingre úgy találtam rá, hogy először fura volt. Fura volt a sok jazz harmónia, fura volt ez a fajta intellektuális hozzáállás, viszont valahogy volt rajtam valami konokság, ami által megkedveltem az ő zenéjét. Jóra hallgattam és olyannyira jóra hallgattam, hogy 15-16 éves rajongói vehemenciámmal gondoltam, hogy akkor utánanézek, hogy neki nemcsak sorlemezei vannak, hanem egy csomó zenész lemezén vendégeskedik és, na, akkor letöltöm azokat a dalokat. Így szerettem meg azokat az előadókat, mint a Dire Straits a Money for nothing miatt, és hogyha tetszett egy-egy dal, akkor letöltöttem az egész lemezt. De nem is ez a fontos, hanem Sting tulajdonképpen a ’90-es években szinte az összes kortárs jazz-zenész lemezén részt vett, így ismertem meg gyakorlatilag a kortárs jazz szakmát és így lett egy nagyon jazzista hozzáállásom a zenéhez, ami számomra a szabadságban és a harmonizálásban testesül meg. A popzene nagyon sokszor egyszerű harmóniákra épül, ami rendben is van, a jazz viszont ennél színesebb, sokkal több lehetőséggel bír. Hogyha azt mondom, hogy átlag pop harmóniákban beszélünk kékről, pirosról, zöldről, jazz harmóniákban beszélhetünk fűzöldről, libafos-zöldről és kékeszöldről.
A már kiadott két nagylemezeddel nagy sikereket jártál be. Mikorra várhatjuk a legújabbat?
Van egy blogom: nemtudommikorjelenikmeg.blog.hu. Szerintem a címe elég sokat elárul. Készülünk most két kisebb kiadvánnyal. Most karácsonyra készül a Gryllus Kiadó felkérésére egy ünnepi kiadvány, amelyen lesznek feldolgozások és egy új saját dal is, illetve jövő tavasszal jelenik meg egy Híd című EP, amelyen néhány korábbi dalt dolgoztunk újra. A harmadik lemezen már dolgozom. Reményeim szerint még idén rögzítek egy-két hangot hozzá, de az az igazság, hogy A Dal óta besűrűsödött az életem, még nem találtam meg azt a csöndet, amiben tudnék alkotni. Főleg azért, mert nagyon nagy most már a felelősség. A Metropolita is egy jó koncepció lett volna, a második lemez is nagyon erős szerintem. Szeretnék valami másat csinálni, de amiben mégis benne van a petruskaság, viszont ehhez még meg kell találnom a csöndemet. Ki vannak rakva egy csoportba a puzzle darabkák, most már össze kell rakni egy képpé.
Végül mondd, hogy visszavárhatunk ide Erdélybe, láthatunk, hallhatunk téged itt a közeljövőben!
Rajtam ne múljon! Vigyétek a hírét a dolognak, hogyha tetszik, osszátok meg! Én hiszek abban, hogy ez emberről emberre tud szállni. Mi pedig örömmel jövünk és örülünk minden találkozásnak. Ahogy az interjú elején is említettem, kifejezetten fontosnak tartjuk, hogy ezek a találkozások létrejöhessenek.
0 Megjegyzések