Vége van, kicsi – Interjú a Perspektívától búcsúzó szerkesztőnkkel

Hét és fél év egy diáklap életében egész korszakokat ölel fel. Zoli 2019 januárjában csatlakozott a Perspektíva csapatához, és az azóta eltelt időben a lap egyik legmeghatározóbb oszlopává vált: cikkeket írt, projekteket vezetett, és generációk váltakozását kísérte végig. Most, hogy leköszön a szerkesztőségi munkáról, a kezdetekről, kulisszatitkokról, sikerekről, tanulságokról és a staféta átadásának miértjéről beszélgettünk.

A kezdetek

Szóval Zoli, mondhatom azt, hogy hét és fél év az nem egy kevés idő, amit itt eltöltöttél az újságnál. Szeretném, ha mesélnél, hogy hogy volt ez, hogy telt, hogy érezted magad az elmúlt hét és fél évben. Bemelegítő kérdésként azzal kezdeném, hogy miért jelentkeztél annak idején a diáklaphoz?

Hát én ugye kezdetben a Campusban voltam, és abban az időben oda nagyon sokan jelentkeztek. Viszont én nem éreztem ott igazán összetartónak a közösséget az elején, és ha jól tudom, akkor jóval kevesebb gyűlés is volt, mint a Perspektívában. Nem igazán ismertem meg szorosan a többieket. 2019 januárjában hallottam először a Perspektíváról, mert az egyik akkori kommunikációs ismerősöm, Bereczki Szilvia mesélt róla, valamint találkoztam az egyetemen a nyomtatott karácsonyi különkiadással, ami talán mai napig a Perspi utolsó karácsonyi különkiadása volt. Elolvastam a cikkeket, és láttam fantáziát az akkori szerkesztőségnek a munkájában, ezért azt mondtam, hogy elmennék egy Perspi-gyűlésre is. Ugye már tudtam, hogy a Campus és a Perspi régi ősi riválisok. Persze ezt a rivalizálást nem mindenki veszi nagyon komolyan, de mégiscsak egy másik, teljesen más közeg volt, és kíváncsi voltam, hogy az milyen lehet. Na most akkor elmentem egy gyűlésre a régi KMDSZ-irodába, és talán ilyen hatan-heten lehettünk, de azt mondtam, hogy nekem tetszik az az irány, amerre ők akarnak haladni, láttam a lehetőséget, adnak ötleteim elmondására, és akkor azt mondtam, hogy próbáljuk meg.

Említetted, hogy olvastál pár cikket, részt vettél a gyűlésen, és láttad, hogy adnak a szavadra, hogy fogalmazzak így. A Campustól jöttél, majd csatlakoztál a Perspektívához, mit vártál az új közegtől?

Azt vártam el, hogy olyan dolgokat is kipróbálhassak az újságírásban - ugye elsőéves voltam -, amire addig nem volt lehetőségem. Például a véleménycikkek írása, meg az interjúzás, az olyan volt. Valamilyen formában már kipróbáltam a Campusnál is. Végül úgy láttam, hogy ott egy picit több lehetőségem van kiteljesedni. Ugye, míg a Campusnál az volt, hogy a heti Szabadságban lehet közölni egy cikket, és oda is sokan voltunk egyetlenegy különkiadásra, így a Perspinél nem volt ilyen időkorlát, már akkor is főleg online működött, így gyakorlatilag olyan gyakran küldtem cikket, ahogy akartam.

És ha visszanézel az akkori önmagadra, mennyire voltál más ember, mint most?

Nem voltam szerintem annyira más, mint most. Inkább azt mondanám, hogy kevésbé ismertem a közeget, nem volt meg a rutin. Nem nagyon láttam át még a Perspektívának a működését, annyit láttam, hogy van egy főszerkesztő, van egy főszerkesztő-helyettes, és az ő szavukra próbáltam figyelni. Ami a személyiségemet illeti: már akkor is igyekeztem minél bátrabb lenni, és minél több olyan témába belemenni, amit mások például nem feltétlenül vállaltak volna be.

Esetleg emlékszel arra, hogy mi volt az első cikked? Hogy milyen érzés volt a Perspektívánál megírni az első cikket?

Az első cikkem az érdekes volt: március 15-e volt, és beszéltük a szerkesztőségben, hogy na, azért meg kéne valahogy emlékezni erről az ünnepről. A többieknek kevésbé volt ötlete, hogy mit tudnának elmondani, vagy mit vált ki belőlük ez az ünnep. És én voltam az, aki végül vállalta, hogy megfogalmazza a gondolatait. Hát, hogy most pontosan mit írtam, arra már olyan kristálytisztán nem emlékszem, de az volt a lényege, hogy a szabadságharcosoknak a bátorságából ma nyilván már teljesen más formában, mint akkor, de mi is inspirálódhatunk, és a saját céljainkért mi is küzdhetünk. És kábé ez volt az üzenet, amit megfogalmaztam legelőször.

Csúcsok, mélypontok

Mi volt a legjobb dolog, amit így a hét és fél év alatt a diáklapnak köszönhettél?

Egyet azért nagyon nehéz kiemelni közülük, de megpróbálok. Mert ugye rengeteg élmény ért engem ebben a hét és fél évben, de talán így a Diáknapok alatti munka, ami nemcsak munka volt, hanem szórakozás is, de ezek a diáknapos különkiadások, ezek nemcsak, hogy munka szempontból jelentettek nekem nagy élményt, hanem közösség szempontjából is. Rengeteg új embert ismertem meg, és nagyon szórakoztató élményeket éltem át.

Esetleg volt-e olyan időszak így a pályafutásod során, amikor a lap már inkább tehernek érződött, mint örömnek?

Olyan azért nem volt, hogy tehernek érződött volna. Olyat éreztem, nem mostanában, hanem még olyan négy évvel ezelőtt talán, hogy az egyetem meg az akkori projektjeim mellett nagyon kevés idő jut a Perspire. Abban az időszakban gyűlésekre se jutottam el nagyon, és már kezdtem úgy érezni, hogy nem vagyok igazán aktív tagja a közösségnek. Aztán végül ezen az időszakon átmentem, és tag maradtam, a későbbiekben pedig aktivizáltam magam újra.

Volt olyan cikk vagy projekt, amire különösen büszke vagy?

Igen, volt több is. Egyet emelnék ki, ami azt hiszem, hogy a legolvasottabb cikkem is volt: azt hiszem, hogy ilyen 24 ezer körüli kattintást kapott. Abban az időszakban, amikor én csatlakoztam a Perspihez, ez különlegesnek számított - régebb úgy tudom, hogy voltak ennél magasabb kattintásszámok is. Ez az interjú Rakonczay Gáborral készült, és azt hiszem, hogy Erdélyből egyedüliként interjúvoltam meg őt, mielőtt elindult volna egy SUP-on átevezni az óceánt. Az már más kérdés, hogy néhány nap után bajba került, és nem sikerült sajnos ez neki, de ha egy embert kéne kiemelni, aki igazán inspiráló, akkor az így a perspis interjúalanyaim közül az ő, mert bár nem sikerült neki ez a kísérlet, nagyon sok extrém expedíciót megvalósított az életében, amihez nagyon nagy kitartás kellett.

Ezzel párhuzamosan az lenne a következő kérdésem, hogy volt-e olyan munkád esetleg, amit kudarcként vallottál meg saját magadnak?

Kudarcként? Hát lássuk csak... Hát én egyedül nem is a munkák vagy a cikkírások során, vagy a projektek kapcsán, hanem a toborzás kapcsán éreztem úgy néhány évben, hogy nem tudok olyan sikeres lenni, amennyire szeretnék, nem tudtam meggyőzni az embereket. Például az újságírásról a volt főszerkesztőnk, Mihálykó Tihamér óta emlékeim szerint nem csatlakozott senki. És ez azért... ennek azért nem örülök, hiszen én az újságíró szakon végeztem, és örültem volna, ha bárkit, legalább egy embert rá tudok venni, hogy bejöjjön onnan. Hátha a következő generációk ebben ügyesebbek lesznek.

Hét és fél év alatt azért sok mindenen keresztülmentél, sok mindent tapasztaltál, és úgymond beláttál a kulisszák mögé. Mi az a dolog, amit kívülről az emberek úgy gondolnának, hogy egyszerű, miközben belülről egyáltalán nem az?

Kívülről... Hát szerintem magát a cikkírást meg így a projektek szervezését is egyszerűnek látják, közben néha nagyon nehéz és nagyon összetett tud lenni. Különösen akkor, amikor ugye a Perspektíva sosem működött több aktív taggal általában, mint 10 vagy 15, vagy nem emlékszem ilyen időszakra, mióta én itt vagyok. Ezért amikor kevesebben tudnak egy projektet megszervezni, az nyilván mindenkire egyénileg nagyobb terhet jelent. Főleg én, aki szerettem részt venni az első sorban a szervezésnek a fő részében. Ezt szerintem sokan nem látják át kívülről, hogy mennyire megterhelő tudott lenni, meg szerintem sok olyan fázisa van a munkának, amiről az ember nem is gondolná, hogy ezeket is el kell végezni.

Emberek, hatások és a közösség ereje

A következő témakörünk az újságbeli emberek és kapcsolatok lesz. Ezen belül azt szeretném kérdezni elsősorban, hogy mit jelentett számodra az, hogy egy közösség tagja voltál, vagy a Perspektíva közösségnek a tagja voltál?

Hát ez egy nagyon stabil pontot jelentett számomra az életemben az elmúlt hét és fél évben. Szerintem ritka, hogy az emberi mondjuk az iskolai közösségeken kívül mások közösséggel ilyen sokáig együtt tud maradni, még ha a közösség tagjai közben cserélődnek is. De a Perspi az valamilyen formában mindig része volt az életemnek az elmúlt években, és egyfajta stabilitást jelentett. Ezért is volt számomra fontos ez a Perspi30 projekt, amit nemrég mutattunk be, hogy a 30 évnek a szereplőit egy közösségként ábrázoljuk.

Esetleg volt-e olyan ember a szerkesztőségben, aki különösen nagy hatással volt rád így az évek során?

Igen, többen is voltak. Itt van például a kérdező személye, Gálfi Tihamér, aki nagyon szórakoztató egyéniség. Térjünk vissza az elejére: Csiki Zsuzsi, az akkori főszerkesztő-helyettes, talán hivatalosan ő töltötte be utoljára ezt a posztot. Ő az, aki biztatott engem az elején, a legelején, hogy merjek próbálkozni, merjem elmondani a saját véleményemet, és nagyon sok jó tanácsot mondott. Ő volt az egyik. A másik természetesen Mihálykó Tihamér volt, aki ugye 2019-től volt tag, és 2020-tól volt 2025-ig főszerkesztő. És nyilvánvalóan az ő munkássága alatt éltem le én is a perspis karrierem nagy részét. Nagyon sok közös élményünk van, jó volt vele együtt dolgozni. Harmadiknak vagy negyediknek - téged már kiemeltelek - kiemelném a mostani főszerkesztőt, Nagy Orsolyát, aki nagyot nőtt a szememben azzal, hogy ő egyedüliként elvállalta, hogy átveszi a főszerkesztőséget, ő volt az egyetlen jelentkező, és nagyon örülök, hogy így döntött.

És ez alatt a hét és fél év alatt, hogy érezted, az újságnál barátokat szereztél, vagy inkább munkatársakat?

Szerintem inkább barátokat szereztem, mint munkatársakat. Sokakkal ma is tartom a kapcsolatot, nemcsak időnként, hanem sokakkal most is aktív kapcsolatban vagyok. És azt érzem, hogy a projektek során még az igazán régi tagok közül is meg tudtam ismerni néhányat, akik már nem is nagyon közeli barátok, de nagyon jó ismerősök lettek.

Esetleg volt-e olyan ember, akivel eleinte úgymond nem jöttetek ki úgy igazán, aztán mégis fontos lett számodra az évek során?

Akivel eleinte nem... Hát velem azért elég könnyű kijönni szerintem. Én nem vagyok egy nagyon kényes ember, vagy hát, hisz az emberi tulajdonságokkal nagyon toleráns szoktam lenni. Így konfliktusos viszonyra az elején, mondjuk kifejezetten nem nagyon emlékszem. Szóval nem, nem tudok egyet mondani.

Én nem is feltétlen konfliktusra gondolok, hanem arra, hogy az elején nem találtad annyira a szót, vagy hogy nem voltatok annyira jóban, és később mégis elég jóban lettetek.

Hát... Alapvetően én, akivel jóban akarok lenni, azzal már elkezdek beszélgetni így az elején. Most nyilván az is kérdés, hogy a másik fél mennyire akar nyitni felém, de nem... ilyen nagy változást bárhol gondolkodok, nem tudok kiemelni. Szóval általában ez hamar eldőlt, hogy kivel leszek szorosabb kapcsolatban, vagy kivel kevésbé.

Mit gondolsz, a szerkesztőségben kialakult barátságok túlélnek-e egy ilyen búcsút?

Persze, persze. Szerintem simán túlélik a búcsút, hiszen fontos különválasztani, hogy amikor az ember kilép a Perspektívából, akkor elsősorban a szerkesztőségtől búcsúzik, a perspis közösségtől, tehát az emberektől nem kell. Hiszen attól függetlenül, hogy te nem szerkeszted tovább a lapot vagy nem veszel részt a projektek szervezésében, attól függetlenül elmehettek együtt az Off-Seasonbe, meg találkozhattok, tarthatjátok a kapcsolatot. Szóval én ilyen gátat abszolút nem érzek.

Az évek során esetleg volt-e olyan pont, amikor azt érezted, hogy túl sokat adsz magadból a diáklapnak?

Hát én mindig annyit adtam, amennyi a csövön kifért. Szóval általában maximumot akartam adni, és hogyha úgy éreztem, hogy ez most nem fér bele, mondtam, volt egy passzívabb időszakom, akkor tudatosan visszavettem egy kicsit, hogy más dolgokra fókuszáljak. De olyan projekt, ahol megbántam, hogy plusz energiát fektettem, olyan ebben az értelemben nem volt.

Esetleg előfordult-e olyan, hogy a diáklap fontosabb lett, mint valami más, aminek úgymond fontosabbnak kellett volna lennie?

Hát ezt se ezt se érzem úgy, hogy olyan áldozatot hoztam volna, amit utólag bánnék. Nyilván az időmből sokat áldoztam, meg néha kicsit le is terheltem magam, de ez egy pozitív fajta terhelés volt. Szóval amiket én csináltam, azt én önkéntesen csináltam, és azért csináltam, mert élveztem csinálni. Olyan irreális áldozatot, hogy akár a munkámat ne tudjam emiatt elvégezni, azt azért talán nem hoztam, mert arra szintén... tehát az egyéb munkákra szintén ugyanúgy összpontosítottam.

Mit tanultál az emberekről a lapnál töltött évek során?

Azt, hogy amikor az újak bekerülnek egy szervezetbe, az elején inkább csak figyelnek, és nem merik kimondani, ami a fejükben van. Megtanultam, hogy a rutinosabb tagoknak kell odalépniük hozzájuk, kérdezni és bátorítani őket, hogy a gyűléseken vagy a belső csoportokban merjék elmondani a véleményüket. Minden ötlet hasznos lehet az egész csapat számára, még akkor is, ha az illető abban a pillanatban nem érzi annak.

A staféta átadása

Miért most érzed azt, hogy eljött a vég, hogy úgy mondjam? Igazából meg is kérdezem, hogy elsősorban mikor fogalmazódott meg benned először, hogy itt az ideje befejezned a tevékenységedet az újságnál?

Hát ezt én kb. az egyetem befejezése óta minden évben alaposan átgondolom. Időközben rájöttem arra, hogy nincs egy olyan pont, amire azt tudnád mondani, hogy na most ez a lehető legalkalmasabb pont a távozásra, és hogy most kell abbahagyni. Szóval ez akármikor hozod meg, mindig egy kicsit keserű íze lesz a döntésnek. Mert szívem szerint én maradnék még három évet, viszont azt is kell néznem, most már ideje átadni a stafétát a fiataloknak, és szeretném, ha most már jönnének új projektszervezők is, és minél többen aktívan bekapcsolódnának ebbe az egészbe.

Hogyha az évek során folyamatosan felmerült benned ez a kérdés, hogy lehet, hogy ideje lenne kilépni, akkor miért pont most jött el ez az idő, hogy úgy döntesz, hogy távozol? Miért pont hét és fél év után távozol az újságtól?

Hát amint mondtam, az évek során mindig elgondoltam, hogy na most lépjek ki, na most lépjek ki. Mindig azt mondtam: hát úgy látom, hogy még tudnék hozzátenni, meg akarok, meg szükség van rá. És mostanra jöttem rá arra, hogy sohasem fogom talán teljesen úgy érezni, hogy itt az idő. De mivel mindenki kiléphet egyszer, lehet, hogy erre nincs hivatalos statisztika, de lehet, hogy én vagyok a legidősebb tag, ezért úgy gondolom, hogy nekem is át kell adni valamikor a stafétát, és hagyni kell most már másokat érvényesülni.

Nehéz volt kimondani, hogy ennyi volt?

Hát nyilván nehéz volt amúgy. Sokat gondolkoztam rajta, hogy ezt mikor mondjam ki, meg milyen formában. Nyilván nehéz volt, de van egy ilyen könnyítő tényező is, hogy mivel nem költözöm el Kolozsvárról, meg a mostani szerkesztőség nagy része tudtommal itt marad, így mondom, az ő társaságukról nem kell lemondanom, csak magáról a munkáról meg a projektkészítésről. És a másik pedig az, hogy ha valaha a segítségemet kívülről is igénylik, akkor persze szívesen segítek tanácsokkal, vagy amivel tudok. Tehát ezt fenntartom, hogy külsősként vagy már nem aktív tagként is szívesen besegítek időnként, ha szükség van rám.

Esetleg meg tudnád-e mondani, vagy van-e olyan dolog, amitől a legnehezebb elbúcsúzni?

A legnehezebb elbúcsúzni nem is a cikkírástól, mert cikkeket már egy ideje ritkábban írok, de így a például a diáknapos különkiadásnak a szervezésétől. Azt nagyon szerettem, részt venni benne, de most már az utolsó alkalommal úgy éreztem, hogy picit már a túl leterhelő volt még a más dolgaim mellett, így sajnos, bár nem szeretnék tőle búcsúzni, muszáj lesz.

Mit gondolsz esetleg, hogy mi az a dolog, ami utánad marad a diáklapban?

Hát elsősorban egy csomó cikket az archívumban. Hát igen, ez az a kérdés, amiről talán a többiek többet tudnának mondani, vagy a jelenlegi főszerkesztőt is meg lehet kérdezni, hogy szerintem mi marad meg belőlem, vagy egyenként a tagokat, hogy ők abból, amit én csináltam, mit vinnének át, mi az, ami követendő példa, mit máshogy csinálnának, minden... Szóval kívülről most nem tudom megítélni, hogy ez az ő fejükben, hogy játszódik le. De az biztos, hogy az... attól fog függni az, hogy mi marad utánam, hogy a többieknek mennyire volt fontos az én tevékenységem.

Ezzel át is kötnék a következő kérdésemre, amit már említettél, hogy a jelenlegi szerkesztőket kéne megkérdezni. Egy rövid mondatban esetleg, lehet kettő is, hogyha a mostani szerkesztők egyetlen dolgot tanulnának tőled, akkor az mi legyen az?

Hát, nehéz kérdés, mert nem szeretnék nekik megmondani, de ha egy tanácsot kéne adni, az az, hogy bízzanak jobban magukban, mert sokukon azt látom, hogy nagyobb önbizalommal több dolgot tudnának elérni, mert a tehetség, meg a képesség ott van bennük. És hát nem mondom, bennem ott volt az elején is, csak hogy akkor legyen meg bennük is. Ez szerintem előre tudja vinni az újságot, hogyha az emberek bíznak magukban.

Esetleg van-e olyan dolog, amit másképp csinálnál, hogyha újra hét és fél évvel ezelőtt lennél mondjuk?

Biztos, hogy van nyilván, de ez egy olyan dolog, ami mindig csak a képzeletben létezik, mert amíg az embernek nincs rutinja meg tapasztalata, addig úgy sincs esélye úgy átlátni a dolgokat, mint így a perspis pályafutása végén. Talán, amit mondtam, ez a toborzás, hogy erre még nagyobb hangsúlyt fektettem volna az elejétől is, és többet mondtam volna a többieknek, hogy ezt még nyújtsuk meg, még erősítsük, legyen még nagyobb a csapat. Mert ugye csapatba általában mindig év elején szoktunk új embereket felvenni. És hogyha véletlenül van egy olyan év, amikor ez kevésbé sikerül jól, és csak 3-4 ember jön, az hosszútávon érződhet. Tehát az évekig is érződhet, hogy néhány ember kiesett a csapatból, ezért az lenne, hogy minden évben ugyanolyan szinten megtolnám a toborzást még egyszer, végigcsinálnám.

Ki lettél a diáklapban, ami nélkül talán nem lettél volna?

Jó kérdés, gratulálok hozzá! Hogy mi lett volna velem, hogyha nem lettem volna a diáklapban? Ez egy jó kérdés. De az biztos, hogy ez a hét és fél év, ez a szociális kapcsolatrendszeremen sokat segített. Szóval én úgy közelíteném ezt meg, hogy valószínűleg így kevesebb embert ismertem volna meg, és az ismerősi köröm is jóval kisebb lenne, ami ugye így a mindennapi életemet is befolyásolná. Szóval ez.

Búcsú

Nem szeretném nagyon húzni az időt, igazából három kérdést teszek fel. Az első az, hogyha a diáklap egy ember lenne, mit mondanál neki most búcsúzáskor?

Búcsúzáskor... azt, hogy jó volt!

Hogyha egyszer, 20 múlva visszagondolsz erre a hét és fél évre, nem azt kérdezem, hogy mit fogsz érezni, hanem hogy mit szeretnél érezni?

Hát elsősorban azt szeretném, hogy ha visszagondolok, akkor az jusson eszembe, hogy most is működik a lap. Szóval szeretném, ha a következő 20 évben is megmaradna, és úgy, ahogy mi megleptük a 30 évvel ezelőtti tagokat, azt szeretném, ha engem is meghívnának. Nagyon jó, nosztalgikus érzés lenne számomra, hogyha még gondolnának rám akkor is, ha lenne akkor is egy olyan generáció, ami az én nevemet számontartja a többiek között, és másokkal együtt engem is visszahívnak.

Jó, és akkor a legutolsó kérdésem az lenne, hogy szerinted egy közösségtől akkor kell elbúcsúzni, amikor már nem tudsz többet adni neki, vagy amikor már nem tud többet adni neked?

Szerintem egyik sem, mert jelenleg úgy érzem, hogy bár még tudnék adni mindenképp a Perspinek, és tudna még adni nekem. Ahogy mondtam, szerintem nem a közösségtől búcsúzunk, csak a szerkesztőségtől. Szerintem ez a közösségtől való búcsú, ez alapból nehezen megfogható. Szóval én, mint mondtam, a közösségtől még nem szeretnék búcsúzni, nem tudom, magától a közösségtől mikor fogok. A szerkesztőségtől szerintem akkor kell búcsúzni, amikor mint mondtam, úgy érzed, hogy a fiataloknak több teret szeretnél adni, hogy kibontakozzanak. Mert amíg én itt vagyok, addig lehet, hogy a fiatalokban, a fiatalabbakban lesz egy ilyenfajta biztonságérzet, hogy a rutinosabb megcsinálja a dolgokat, és akkor ők kevésbé lesznek motiváltak arra, hogy átvegyék a szerepét. Én most ezáltal a lehetőséget is szeretnék adni nekik, hogy a szerkesztőség változzék át. Ami a közösséget illeti, maradok benne szerintem, szóval attól még nem búcsúznék, azért másképp ítéljük meg.

Ennyi lett volna az interjú. Esetleg, hogyha van valami gondolat, amit az olvasóknak üzennél még így utoljára, akkor...

Az olvasóknak azt üzenném, hogy olvassák továbbra is a Perspit, és kövessék őket a lehető legtöbb közösségi felületen!

Köszönöm szépen!

Én is!

Zoli rengeteget adott az újságnak az elmúlt hét és fél évben, most ezzel a mélyinterjúval búcsúzunk tőle. Nemcsak remek szakemberként, hanem nagyszerű barátként is nagyon fog hiányozni a csapatból. Köszönjük az együtt töltött éveket és a számtalan közös munkát!

Gálfi Tihamér