Hajnalodik. 2015 karácsonyának reggele van. A szemem rögtön kipattan s izgatottan megyek oda az ablakhoz. A mosoly lehervad az arcomról. Tavasz van, legalábbis tavaszias az idő. Ez a helyzet, ha az ember az ország észak-nyugati részén lakik, ritka a fehér karácsony. Vagy ha a hó meg is látogat, akkor tutira barna színével és latyakos, undorító állagával rontja el a kedvem.
Nagyjából így indult a napom. Miután összeszedtem a szobám és bevetettem az ágyam, ami ritkaságszámba megy, kimentem a konyhába, ahol anya fáradt és „már rohadtul elegem van a mai napból” arcát láttam meg, aztán leültem és kevésbé együttérzőn elkezdtem csacsogni. Volt egy halvány érzésem, hogy nem tolerálja ebben a korai órában, amit mondok, de ez nem érdekelt.
Aztán persze jött a szokásos cirkusz. „Ki a franc rakta így el tavaly az égőket? Hát ferde a fa, bassza meg, meddig faragjam még? Olyan szép, hogy együtt a család, mindenki boldog és… viselkedjetek már, az istenit neki! Nem ehetsz édességet a vacsoráig! Ha nem eszel este töltött káposztát, feldugom a…” És egyebek.
Aztán itt van az, amit sokan félreértelmeznek. Mindenki az ajándékot látja és azt, hogy világvége van, ha nem készül el időben a vacsora. Rohanás az egész és nem látjuk meg úgy igazán, hogy miről is szól a karácsony.
Mert miről is szól nekünk, modern embereknek? A pénzről? Arról, hogy minél nagyobb és drágább ajándékot adjunk a másiknak? Miért hisszük azt, hogy ebben van bármi személyes? Valami, amire emlékszünk majd? Amire mindig jó szívvel nézünk vissza?
Én személy szerint rettenetesen örülök egy pár Mikulás sapiban parádézó csirkés zokninak is. Igen, van, akinek ilyen apróságok nagy örömet okoznak. És ezekről az apró örömökről is szól a karácsony. Nincs olyan, hogy „tökéletes ajándék”. Olyan ajándék van szerintem, ami megmosolyogtat, amire ha ránézel, jókedvre derít. Így vagyok valahogy én a csirkés zoknival. És ha innen nézzük a dolgot, akkor ez bármily meglepő, de tökéletes.
Aztán minden megváltozik. Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy átváltozik.
A szobatársammal épp a karácsonyról beszélgettünk:
— Karácsonykor mindenki szép akar lenni.
Aztán mondott valamit, ami szöget ütött a fejembe és igazat kellett neki adjak. Mert lehet, hogy szomorú, de igaz:
— Mindhiába, ha egész évben csúnya voltál.
Nem veszem filozofikusra a dolgot, nem fogom a magyarázatot és a miértet keresni. Csak egy pillanatra megfordul az ember fejében: van értelme?
Aztán eszembe jut a mézeskalács illata. A szegfűszegé. A fenyőfáé. A narancsé. A fahéjé. Eszembe jut, mennyire vártam a vacsorát kiskoromban, mert tudtam, utána rohanhatok és a fa alatt lévő ajándékot magaménak tudhatom. Igen. Kicsi voltam. Vártam mindent. Az együttlétet. A nevetéseket. A nagybátyám idióta vicceit, amin rajtam kívül valamiért az egész család röhög. És vártam a csillagszóró meggyújtását. A fénye betöltötte az egész szobát. Mosolygó, elégedett arcokon láttam visszatükröződni. Hallottam az ismerős dallamokat, mire én is megszólaltam.
És amikor ennek az egésznek a végére érünk, az ember rájön, hogy a sok futkározás, a sok fenyőfa-nézegetés a piacon, a sok pepecselés a sütikkel, a sok szitkozódás – mert nem áll úgy a fa, ahogy akarjuk –, a sok idegbaj, ami végigkísérte az elmúlt napokat – mind megérte. Mert együtt vagyunk.
Karikás Heni
0 Megjegyzések