,,Marhaság az, hogy a remény hal meg utoljára, mert a remény már régen meghalt, amikor a humor még mindig életben tart" - Interjú Lackfi Jánossal

Lackfi János az egyik legközkedveltebb kortárs író, aki vendége volt az idei Kolozsvári Ünnepi Könyvhétnek. Az eseményen a Szívékszer című verseskötetéről beszélt, bemutatta, illetve idézett is belőle. Megtudtuk, hogy fontos számára a zene munkája közepette, nem zavaró tényező, ha zaj mellett kell dolgoznia, hiszen sokáig még dolgozó szobája sem volt. Számára a legnagyobb eredmény az, hogy megtanult spontánnak lenni az írásban.

A Szívékszer rövid időn belül a harmadik könyv, ami az író kezéből kikerült. Elmondása szerint mindig igyekszik valami újat írni: 

Én általában igyekszem mindig olyasmit megírni, amit azt hiszem, hogy nem írtam meg, vagy pont így még nem írtam meg.

- fogalmazott humorosan az író, de előfordult az is, hogy egy vers két könyvben is megjelenik, mivel lehet mondanivalója mind felnőtt, mind gyerek szemszögből is.  

Az istenek főtevékenysége a teremtés, ami a művésznek, mi művészek az isten szakmáját műveljük, az Isten általunk alkot, s nem csak mi, hanem egy vízvezeték-szerelő, aki művészi szinten szerel vagy az autószerelő, vagy a tanár

Az esemény után sikerült elkapnom néhány kérdésre az írót:

A könyv címe Szívékszer, mit is takar ez pontosan? 

Azért lett Szívékszer, ennek van egy nagyon prózai oka, mert, hogy két és fél éve volt ugye egy szívrohamom és a koszorúerembe behelyeztek két sztentet, ami egy orvosi fém. Tulajdonképpen ezt játékosan felfogva én úgy érzem, hogy másnak test ékszere van, nekem meg szív ékszerem van, belül hordom az ékszereimet, vagy az értékeimet vagy, hogy is mondjam. Másfelől ez az egész egy kicsit világlátás is, tehát egy ilyen szív felöli világközelítést jelent, vagy ha úgy tetszik, akkor az érzelmek felől vagy a létünk középpontja felől, amikor ószövetségi felfogásban a szív a létezésünknek a tömörítő helye. Tehát nem egyszerűen az érzés vagy az indulat vagy a lobbanékonyság, vagy bármi ilyesminek, hanem az a létlényegünk legyen az gondolati, eszmei, élettani, érzelmi és elég sok ilyen kicsi vulkanikus vagy organikus, belső emberi impulzust tartalmaz ez a könyv. Egyrészt a népdalos dikció miatt, másrészt az, hogy olyan költőknek a hangjára támaszkodom, mint Kormos István, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Nagy László vagy Kosztolányi, Ady, akik maguk is nagyon sokszor nyúltak vissza ezen a mélyen emberi és nagyon lobbanékony belső maghoz. 

És ezek a költők, írók az életeden keresztül végig kísértek valamilyen formában? Segítettek könnyebb vagy nehezebb időszakokon?

Persze, hát tényleg óriások vállán állunk és ez nem csak egy ilyen kötelező tiszteletadás, hanem nem tudunk bizonyos szavakat úgy kiejteni:,, Isten! Kit bölcs lángesze fel nem ér, csak titkon érző lelke óhajtva sejt." Ott zeng benne Balassi, de ott zeng benne Berzsenyi, Kosztolányi, tehát használták ezeket a szavakat ők előttünk, és nem nagyon tudjuk úgy újra használni. Van, aki ezt a parafrázisszerű megszólalást nagyon szereti, mert ráismer valamire és így mélyebben zeng benne. Van, aki nagyon elzárkózik ettől, mindenki írjon teljesen újat. Ez egy icipicit naiv hozzáállás, mert nem tudunk teljesen újat írni. Más kérdés, hogy nem is akarunk teljesen újat írni, mert belélegezzük, kilélegezzük a teljes vershagyományt, és ugyanígy a középkori himnuszoknak a nyelvét, amit megidézek ebben a könyvben, használjuk nap mint nap és ugyanígy a formanyelvét a népdalainknak.

Az eddigi írásaidnak egyik főeleme volt az önirónia az életed kapcsán, ezek ugyanúgy megjelennek vagy eltávolodtál ettől?

Itt is elég sok önirónia van, tehát a saját halálommal viccelgetek konkrétan. Úgyhogy nemcsak könnyed ez a vicc, van egy ilyem vers például:

Hogyha most meg lennék halva, 

akkor nem kéne dezodor már

mert megbüdösödnék a halál dobozol

és így tovább.

Tehát feltesznek nagy kérdéseket, meg beszélek az életünknek a nagy dilemmáiról, de ugyanilyen mértékben én nagyon szeretem továbbra is az iróniát, meg akár a bohóckodást is, magamat is kigúnyolom, ha kell. Szóval eleve a jó ízű humor szerintem nem feltétlenül inzultus vagy sértés, hanem az élet egy másik oldalának, arcának a felmutatása.

Szerinted létezik rossz humorérzék vagy csak egyedi?

Biztos, hogy van, vannak olyan emberek, akikből valahogy mintha ezt a humor csipet kihagyták volna akár és akkor ők szeretnek időnként felháborodni vagy azt mondani, hogy ez nem így van, mert valóban, nem is tudom, hogy milyen viccet mondjak, hogy ha nem vagyok Windish-gratz, akkor tényleg nem vagyok, tehát ahelyett, hogy nem vagyok indiszkrét. A humor az tényleg nem úgy van, úgy is vicces, hogy ha racionális skatulyába nem fér bele feltétlenül a humor, de ettől még létezik és hatáselemként is létezik. Én szeretem a humort és azt hiszem az emberiség nagy része értékeli, akkor is, ha mindenkinek másféle humora van ls sok dologhoz a humoron keresztül nagyon jó hozzáférés van, és akkor szeretem a leginkább, amikor fájdalommal, komolysággal, szóval olyan dolgokkal társul, amik látszólag távol állnak tőle, viszont nagyon jól összeférnek vele.

A fájdalom és a komolyág a humor egyik legnagyobb éltető ereje, mennyire igaz, hogy az, aki a legviccesebb, annak rengeteg traumája van? Tényleg kell ez a sajnálatos háttér?

Azt gondolom, hogy mindenkinek van különböző sebzettsége, lehet volt, akinek alkoholista volt az apukája és folyton verte őt, másnak meg nem dicsérték meg a kitűnő bizonyítványát, és ez neki ugyanúgy fájdalmas, nyilván más, nem akarom könnyíteni, vagy kétségbe vonni olyan emberek nagyon intenzív szenvedését, de azért lelkileg, pszichikailag az nem úgy van, ahogy akkor hány tonna szenvedés és akkor nyilván könnyebb, egészségesebb, kötődő, képesebb embernek lenni, hogy ha kevesebb trauma éri, de nagyon fájnak akkor is, hogy ha tényleg az a szabad szemem máséhoz képest, nem látható. Felnagyítódnak sokszor a kicsi fájdalmak, fájdalma mindenkinek van és a humor sokszor akasztófa-humorként vagy ilyen kelet-európai groteszk humorként segít a traumákban. Azt mondta valaki, aki a Gulagon járt, a hadifogságban, hogy szerinte marhaság az, hogy a remény hal meg utoljára, mert a remény már régen meghalt, amikor a humor még mindig életben tart, s ebben is van valami. József Attila Születésnapomra egy nagyon vicces, humoros vers, de ennek a humornak mi az alapja? Az, hogy mindjárt megőrülök, és szó szerint nem sokra rá, két hónapra öngyilkos is lett. Nem volt vicces kedvében, ahogy eldobta magától az életet, és mégis annyira vicces kedvében volt, hogy egy ilyen frivol, ilyen sanzonszerű furcsa formát, amit azóta is idézgetünk nyakra-főre, talán pont azért ezt a formát használta, mert, hogy ez nagyon jól kifejezi a kétségbeesésnek azt az állapotát, amikor még van kedvünk magunkkal poénkodni és a saját nyomorúságunkon röhögni egy jót kínunkban.

Fényképek: Kolozsvári Ünnepi Könyvhét

Kun Dávid Előd