„Én azt mondom, hogy ez egy végtelen jó tulajdonság, hogyha valaki tud magán nevetni, és ez nagyon gyógyító jellegű is tud lenni.” - Interjú Kőhalmi Zoltánnal

A 15. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alkalmával részt vehettem Kőhalmi Zoltán beszélgetésén, ahol új könyve került bemutatásra. Ezúttal a rövid próza műfaját választotta, címe a Vegán disznótor. Az abszurdnak tűnő cím kellően reflektál a magyar társadalmi valóságra. Az író szerint nem akarattal került bele ennyi közéleti téma, csak utólag vette észre ezt, mivel annyira beleépült az emberek mindennapjaiba, hogy már természetesnek hatnak ezek a dolgok.

A beszélgetés során fény derült arra, hogy a könyv írása során miként jutott el oda, hogy pontosan tudja a Titanicon lévő nyugágyak számát, honnan jöttek a recept paródiák és arra is, hogy nehezen viseli, hogy nem kap direkt visszajelzést az olvasóitól a színpadi előadásokkal ellentétben. Kőhalmi fél éven át dolgozott a könyv megírásán, elmondása szerint, a határidő a legjobb motiváció számára.

Az esemény után alkalom adódott, hogy beszélgessek az íróval, ahol érintettük a könyv témáját, a humort és hogy milyen is humoristának lenni.

Mennyire lett már természetes így a kortárs művészetekben, hogy ennyire kifigurázzuk a magyar közéletet, a magyar aktuál politikát?

Az az érdekes, hogy szerintem nagyon közélettel terhelt az életünk. Szerintem egy nyugodtabb országban nem tudják ennyi politikusnak a nevét például, nem tölti ki ennyire a mindennapokat az, hogy a politikával foglalkozzanak. Az az igazság, hogy én színpadon keveset foglalkozok közélettel, és a könyvbe se feltétlenül akartam ennyit. Viszont utóbb visszanézve lepett meg, hogy mennyire tetten érhető benne. De én azt mondom, hogy ez azért van, mert ilyen az életünk. Tehát az, hogy én nem akartam például a magyar vasút ilyen romlott állapotát ennyiszer szóba hozni, de belekerült, mert nekem is természetes, hogyha megyek ki a lányomért, akkor rászámolok egy fél órát, mert tudom, hogy nem lesz ott időben   a vonat, tehát inkább ezek a teljesen nyilvánvaló, levakarhatatlan közéleti részek, amikkel szennyezett az életünk, és azt mondom, hogy igen, ebből látni azt, hogy ez a könyv, ebben a térben és ebben az időben született. Tehát ezek lenyomatai a közéletünknek.

Mennyire lett a magyar ember öniróniája, a saját életünkön való nevetés, egy tipikus magyar dolog, már-már lehetne mondani, hungarikum?

Azt nem tudom, hogy mennyire hungarikum, szerintem ez egy kelet-európai túlélési módszer. Egyszerűen sok hasonlóság van szerintem a lengyel, a cseh a magyar népélekben, és abba is, ahogy a hatalmasságokhoz viszonyul. Tehát szerintem az elmúlt évszázadokban nagyon sokat segített a humor ezeken a népeken, hogy túl tudják élni, amit túl kellett. Hát az, hogy ki mennyire tud magán nevetni, az egy nehéz kérdés. Én azt mondom, hogy ez egy végtelen jó tulajdonság, hogyha valaki tud magán nevetni, és ez nagyon gyógyítójellegű is tud lenni, mert egyszerűen megvan a képesség akkor, hogy egy más szemszögből nézze magát az ember, és sokan nem képesek alapból, és általában a nagyon szélsőségeseket és a fanatikusokat onnan lehet pont megismerni, hogy nincsen humorérzékük, mert képtelen magán nevetni. Én azt mondom, hogy ez egy nagyon hasznos, fontos dolog, hogyha valaki eljön, és magára ismer és azon tud nevetni, akkor nem veszi annyira komolyan a dolgokat, és talán elgondolkodik ezen, hogy másképp is lehetet és ez egy szép dolog.

Hogyha már humorérzék, létezik-e rossz humorérzék? Vagy inkább csak egyedi van?

Vannak rossz viccek, amik mindenkinek eszébe jutnak, de vannak, akik ki is mondják, és ez a nem mindegy. Tehát én azt mondom, hogy vannak olyanok, amik mondjuk ilyen szóviccek, amikre azt mondom, hogy jó nyelvi játékok és érdekesek egy gyerekversben, szép találat, hogy az ember rájön ezekre, de van, amitől meg kell kímélni a közönséget, hogy elmondjuk. Úgyhogy inkább azt mondom, hogy felelőtlen viccmesélők azok vannak, felelőtlen előadók a hétköznapokban. Hát inkább olyan van, hogy valakinek nincs humora, az nagyon veszélyes, én ezt mondom. A humortalan emberrel nagyon nehezen tudok zöldágra vergődni. 

Mit lehet már mondani ilyen túlzott humornak, amikor már az ember inkább szerepel. Van az az emberi felfogás, hogy az, akinek nagyon jó humorérzéke van, annak rengeteg traumája van.  Hogy lehet különbséget tenni a között, aki traumatizált, és a között, aki csak simán bőbeszédű? 

Sokaknak van, az biztos, hogy sok. Hát a kollégáimból tudok kiindulni.  Senki se normális, az biztos. Talán egy-két embert tudok mondani, akire azt tudom mondani, hogy ő egy hidegfejű profi. Biztos, hogy mindenkinek van valami defektje, ami miatt ezt elkezdte, amitől neki közlésvágya van és ez alól én sem vagyok kivétel, viszont vannak olyan kollégáim, akik meg állandó előadók. Tehát, hogy mondjuk jellemzően a színészek, Janklovics Peti, meg a Bödőcs Tibi is ilyen, hogy folyton poénban van. Nem lehet vele beülni úgy egy étterembe, mert mindig meg akar nevettetni engem is, ha asztalnál ülünk akkor is. Janklovics Peti is olyan, hogy ha elmondja, hogy látott egy filmet, azt is eljátszat az egészet. Tehát minden akció jelenetben ő mozog és ezt csinálja, mert neki ez a lénye. Úgyhogy inkább azt mondom, hogy van aki állandóan figurázik és van aki meg néha lepihen.

És fontos ezeket az humoros élettörténeteket közölni? Lehet belőle tanulni?

Hát azt nem tudom, hogy lehet belőle tanulni, a humoristának biztos fontos.        A múltkor bekerültem egy társaságba, ahol ilyen komoly emberek voltak, vagy nem tudom, ilyen-olyan üzletekkel foglalkozók, és valaki megkérdezte tőlem, hogy jó ez a humoristaság? Hogy ebből így meg lehet élni? És ott ugye olyanokat kérdezett, nem is értette, hogy én ezt nem ezért csinálom. Tehát, hogy én nem ismerek olyan humoristát, aki úgy vágott volna bele a szakmába, hogy akkor ez egy biztos jó állás, akkor én ezt csinálom. Tehát, hogy mindenkinek valami őrült közlésvágya van, amiért ezt csinálni akarja. Amióta eszemet tudom, én 12 éves koromban döntöttem, hogy ezt fogom csinálni, azóta ezt akarom csinálni, sőt szerintem előtte is ezt akartam, csak még nem tudtam. Tehát ez jön az emberekből, és ha kitalálok egy poént, akkor alig várom, hogy elmondjam, kíváncsi vagyok, hogy hogy reagálnak rá. Az meg szerintem a stand-upnak az alapvetése, hogy a hitelesség a motorja az egész műfajnak. Tehát én azt mondom, hogy ez olyan őszinte műfaj, mint a rock'n'roll, hogy annak kell a színpadon lenni, ami egyébként is vagy. Úgyhogy ezért van az, hogy mindenki a saját sztorijait, meg a saját világát mondja. És az is jó szerintem, hogyha egy humorista be tud rántani a saját univerzumába, és az egész egy világot tud teremteni, ami az ő világa, az ő gondolkodás módja, és ez az alapvetés, hogy ezt el akarja gondolni.

A beszélgetés során említetted, hogy szeretsz olvasni, csak nagyon nehezen megy.

- Igen, sajnos.

És hogyan voltál anno az iskolában a kötelező olvasmányokkal? Mennyire tudtad lenyelni?

Hát, ez szörnyű dolog, de egészen sok mindent később olvastam csak el. Nekem volt egy ilyen nagyon furcsa imázsom, amit magamnak építettem gimnáziumban, hogy én még abból is ki tudom dumálni ötösre azt a felelést is, amit nem is olvastam. És akkor ebből én sportot csináltam, és aztán egyszer valahogy már egyetemista ként így megdöbbentem, úristen, de én ezeket nem olvastam, és ez valahol szégyen. És akkor így fogtam és bepótoltam őket. És egyébként volt, ami nagyon megdöbbentett, hogy nem mondták, hogy ezek JÓK. Tehát például a Mester és Margaréta, szerintem a világ egyik legjobb könyve, és mindent megtanultak róla, csak azt nem, hogy ez egy jó könyv. És hogy ez szerintem egy nagy hibája a magyar oktatásnak, hogy igazából kedvet kéne csinálni a gyerekeknek az olvasáshoz, meg mindenhez. Tehát annyi lenne a feladat, hogy fel kell tenni az érdeklődésről, és aztán a gyerek megtanulja maga. És azt érzem, hogy ráadásul nálam ezt pont kihagyták. Tehát egy csomó lexikális dolgot meg kell tanulni a szerzőkről, meg mit tudom én mit, Pedig csak ennyi kellett van, hogy figyelj, ez egy nagyon jó könyv. Úgyhogy úgy utóbb kiderült, de hát igen, sajnos nagyon lassan olvasok.

Utoljára hagytam egy érdekesebb kérdést. Mi a legnagyobb tévhit a humoristákkal kapcsolatban?

Hát van két nagyon jó tévhit, ami tartja magát. Az egyik, hogy a humorista mindig vicces. A másik, hogy a humorista valójában sosem vicces, hanem egy szomorú fazon. Ezek valahogy egyszerre élnek egymás mellett, és nyilván egyik sem igaz. Tehát csak nehezen tudják az emberek hova tenni ezt, hogy lehet, hogy úgy látnak az utcán, hogy én savanyú képpel megyek és gondolkodok. De hát egyrészt azt mondom, hogy itt is általában mindenféle attitűdű emberek dolgoznak. Van, akinek van, hogy jó kedve van, van, hogy akinek rossz kedve van. Viszont az közös bennük, hogy állandóan ezen gondolkodnak. Mindig meglep például, vagy rácsodálkozok, amikor együtt vagyok kollégákkal, hogy milyen jól tudunk szórakozni, mert mindenkinek folyton ez megy a fejében, hogy mit teszek rá, és ő is rátesz, nagyon gyors az agyuk, úgyhogy azt mondom, hogy egy humorista gyorsan gondolkodik, és távoli dolgokat össze tud kötni. Ez igaz mindegyikre, a többi, az hol ilyen, hol olyan.

Fényképek: Kolozsvári Ünnepi Könyvhét

Kun Dávid Előd