Az oktatás mindenkié, de vajon egyenlő esélyekkel indulunk benne?

Bár az érettségi elvégzése után a felsőoktatás mindenki számára elérhetővé válik, sokan csak komoly nehézségek árán tudnak benne maradni. A kolozsvári születésű Réka már elsőévesen egyedül maradt a családi házzal, amelynek felújítása szinte teljes egészében ráhárult. Az alapképzés során anyagi helyzete miatt az ösztöndíj folyamatos megtartása jelentette neki az egyetlen utat tanulmányai befejezésére. Jelenleg egyáltalán nem biztos benne, hogy a mesterit a jelenlegi körülmények között véghez tudná vinni, pedig tervei megvalósításához szüksége lenne a befejezésére. A fiatal lány úgy érzi, a diákok ritkán beszélnek saját helyzetükről, pedig biztos benne, hogy sokan vannak, akik hozzá hasonló problémákkal küszködnek a mindennapokban és összefogással nagyobb eséllyel tudnának segíteni egymáson is.

Amikor az egyetemre jelentkeztél, miért éppen a szociológiára esett a választásod?

Középsuliban közgazdasági szakon voltam, ott van egy elég erős ideológiai tanítás, piacorientált jövőre készítenek fel. Én megkérdőjeleztem azt, hogy ez mennyire etikus és humánus. Azt éreztem, a társadalommal akarok foglalkozni, azt akarom kutatni. Azt eleve tudtam, hogy ebből nem fogok meggazdagodni, de nem is akartam. Nem bánom mai napig, hogy elvégeztem, nem ártana, ha a politikusaink és a privát szektorban jelenlévő cégek is figyelembe vennék a szociológusok véleményét.

Ha jól tudom, az egyetemi évek alatt egyedül maradtál Kolozsváron a lakással, ez még az elején történt?

Igen, elsőéves voltam, amikor elváltak a szüleim. Édesanyám nem sokkal később ki is ment Németországba, édesapám pedig a két testvéremmel együtt albérletbe ment, én pedig elég abszurd helyzetben maradtam a négyszobás lakással, de igyekeztem a legtöbbet kihozni belőle és találtam lakótársakat.

Mi okozta neked az első igazán nagy nehézséget ezzel kapcsolatban?

Eleinte többek között abból a lakbérből éltem, amit a lakótársaim fizettek. Szinte teljesen egyedül kellett megoldanom a felújítást. Nagyon nagy felületről kellett penészt leszedni, mindenképpen normális körülményeket akartam teremteni a többiek számára is. Az ösztöndíjamat is felhasználtam ehhez, de utólag is úgy gondolom, szükséges lépés volt.

Az ösztöndíj szempontjából éreztél egyfajta nyomást is a folytatásban, hogy minden félévben meg kell szerezned?

Abszolút volt rajtam nyomás, az ösztöndíj nélkül nem is tudom, hogyan éltem volna túl az egyetemet. A szülők részéről gyakran érkeznek olyan tanácsok, hogy menjünk egyetemre, mert az mindenképpen segít nekünk. Ha nincs biztos anyagi hátterünk, akkor viszont nem tudjuk, hogyan csináljuk végig. A diákok közül sokan emiatt szoronganak, egy idő után pedig teljesen elegük is lesz az egészből.

Mivel te kolozsvári vagy, gondolom a máshonnan érkező diákoknál jobban ismerted a helyi árakat és viszonyokat. Voltak-e külön költségmegtakarítási módszereid, amelyekhez ragaszkodtál?

Tervezett takarékoskodási stratégiáim nem voltak. Azt igyekeztem megnézni, hol vannak leárazások, de ma már a bérekhez képest egyre több helyen mennek fel az árak. Voltak olyan időszakok, amikor az alkoholfogyasztás is problémát jelentett, ezek különböző periódusokban jöttek elő. Ennek szerintem vannak pszichológiai és társadalmi tényezői is, ha kilátástalannak érzed a helyzetet, nagyobb eséllyel esel bele ilyen helyzetekbe.

Jelenleg is mesterire jársz. Az elmúlt időben az ösztöndíjak terén inkább a csökkenések, a tandíjaknál pedig az emelkedések voltak jellemzőek. Szerinted miben kéne rendszerszinten változtatni, hogy az egyetemi tanulmányok elvégzését ne tudják ennyire hátráltatni az anyagi körülmények?

Ha minden szempontot figyelembe veszek, jobb lenne, ha kevesebbet költenének a fegyverkezésre és többet a tanügyre, mert azokban a diákokban van a gazdaság jövője, akik jelenleg egyetemre járnak. Az elmúlt években sok nehéz anyagi helyzetű ember kiszorult a felsőoktatásból, mert nincs lehetőségük elkezdeni sem. A diákok megérdemelnék, hogy legalább annyi pénzt kapjanak, ami a mindennapi élethez szükséges.

Te olyan szakra jártál, ahol az órák száma miatt nehéz lett volna munkát vállalni a tanulás mellett. Azon valaha elgondolkodtál, hogy otthagynád az egyetemet?

Nyilvánvalóan volt olyan, amikor ezen is elgondolkodtam, de szerettem az egyetemet, a mentális egészségem szempontjából is sokat segített nekem, szóval el akartam végezni. Most viszont egyáltalán nem biztos, hogy be tudom fejezni a mesterit, egy privilégium lenne számomra, ha sikerülne. Az elsőévet projektmunkák mellett végig vittem, de a folytatás bizonytalan.

Említetted, hogy a szociológiában nehéz jövedelmező állásokat találni. Milyen kilátásaid vannak a folytatásra?

A legideálisabb az lenne, ha végül sikerülne befejezni a mesterit és be tudnék iratkozni doktorira. Egy doktori fizetésből meg lehet élni, nem olyan könnyen, de lehetséges. Az a baj viszont, hogy ott is kevés hely van. Mivel románul kell csinálni, nem vagyok abban sem biztos, hogy el tudom érni azt a szintet, amire szükség van. Emellett vannak lehetőségek, pártoknak is szüksége van különböző szociológiai kutatásokra, néha az egyetemi tanárok is keresnek asszisztenst. Eleve sokat kell publikálni a bejutáshoz, szóval ez ebből a szempontból is sokat tudna segíteni.

Mit tudsz tanácsolni azoknak, akik hasonlóan nehéz körülmények között végzik az egyetemet, mint te?

Mindenképpen közös nyomásgyakorlásra van szükség az egyetemi vezetőség és a tanügy felé. A problémák megfogalmazásában a diákszervezetek tudnak a leginkább segíteni nekünk. Fontos lenne, hogy ezeket a közös megmozdulásokat minél többen kövessük, mert egyedül egy diák nem tud változtatni. Nyilvánvalóan magunk között az is lehet megoldás, ha kisebb baráti társaságokon belül kölcsönösen kisegítjük egymást, attól függően, hogy ki van éppen nehezebb helyzetben. Ezekben látom a tényleges lehetőséget a helyzet javítására.

Fényképek: MI

Gebe Zoli