Bántalmazott gyerekek a betűszavak mögött – Interjú Hoffmann Katával

Az I. Erdélyi Magyar Pszichológus és Gyógypedagógus Napok keretein belül Hoffmann Kata klinikai szakpszichológus és krízisintervenciós szakember előadása több szempontból is megragadt, mint szerkesztőt. Magam is a kedves olvasók figyelmébe ajánlom a szerző „Megsebzett gyermekkor” c. könyvét, amely tovább mélyítheti az interjúban elhangzott gondolatokat. Munkájában és életében is aktívan foglalkozik a gyermekkori bántalmazás, a cPTSD, a PTSD és a BTMN kérdésköreivel, amely mindazon túl, hogy növelő tendenciát mutat évről évre, égető társadalmi kérdéssé is vált. Ezen esemény keretein belül beszélgettünk az előadáson elhangzottakról. Megtudtuk azt is, hogy a szakember maga is részese volt bántalmazásnak és ebbül felépülve segít most felnőtteknek, áldozatoknak, bántalmazottaknak megtalálni a helyes utat a gyógyulás felé.

Milyen hatásai vannak a személyiségfejlődésre a gyermekkorban átélt traumáknak? Hogy gondolja, hogy ez melyik területen érzékelhető a leginkább? Melyek azok a mérföldkövek, ahol ezek a kiérződnek?

Az a tapasztalat, hogy hosszútávú hatásai vannak és, amiben a leginkább megfigyelhető ez egyrészt az egyén önmagához való viszonya, hogy egy nagyon negatív önkép, önértékelés alakul ki, ami természetesen meghatározza azt is, hogy hogyan fog tudni kapcsolódni az illető, akár a kortársakhoz, aminek már nagyon korai jelei vannak akár bölcsődében, óvodában is, mivel máshogyan kapcsolódik a kortársaihoz, akár a felnőttekhez, teljességében a beilleszkedésben, akár az autoritással való viszonya nehezített, de talán a legfontosabb visszatérve oda, hogy mivel van egy ilyen nagyon sérült önértékelés, önkép, az arról való belső munkamodell, hogy hogyan létezik ő a világban, hogyan viszonyulnak hozzá, mit lehet vele megtenni, „Mire vagyok jó? Mire nem vagyok jó?”, ezek mind sérülnek ezért jóformán az élet minden területe nehezített lesz és látjuk azt, hogy ez később a felnőttkorban is nagyon gyakran úgy kerültek terápiába vagy ellátásba ezek a felnőtt gyerekek, hogy egyszercsak azt vették észre, hogy valahogy nem működik az életük: folyton ugyanott akadnak el a párkapcsolatai, ugyanazokat a köröket futja, ugyanazokba a reményekbe és csalódásokba futnak bele. Az ismétlődések menték kerestek segítséget és úgy derült ki ez a sokféle sebzett gyermekkor.

Szakemberként vagy akár hétköznapi emberként a környezetünkben milyen jelekre figyelhetünk fel, amelyek ilyen jellegű gyerekkori bántalmazásra vagy traumára utalhatnak?

Nagyon fontos, hogy általában a traumára adott válasz az, ami erre utal ugyanis ezek a gyerekek nem beszélnek arról, ami történt velük, de azokból a jelekből lehet következtetni, mint alvászavar, viselkedési zavar, viselkedés-és indulatkezelés nehézségei, ez lehet a teljes gátoltságon át a dühromokig vagy az, hogy nagyon intenzíven reagálnak bizonyos ingerekre, figyelmi nehézségek, koncentrációs problémák, valamint nagyon gyakran az ő figyelmüket és energiájukat az köti le, hogy ezzel a bántalmazotti léttel foglalatoskodnak és nem jut megfelelő figyelem és energia arra, hogy hogyan teljesítsenek jól az iskolai helyzetben, amikor lehet, hogy nem is aludtak jól, azon rettegnek már, hogy mire fognak hazamenni, hogy mi történt előző nap szóval ezek ilyen módon akár a tanulási nehezítettséget, koncentrációt, alacsony teljesítménykészséget /produktivitást vonnak maguk után, részben a negatív önértékelés miatt is, amely elveszi az energiájukat, ez lehet egy nagyon fontos jel. Nagyon gyakran akár ezek az ADHD-s jellegű beilleszkedési nehézségek és az autizmus spektrumzavarnak az erős tünetei, de fontos, hogy azért ne kezdjünk ilyen öndiagnózisba, szóval nem minden ADHD-s bántalmazott, de nagyon gyakori az együtt járás a bántalmazottság és ezen tünetek között, ezért érdemes szakemberként gondolnunk arra, hogy megnézzük ez egy tisztán genetikai alapú zavar-e vagy ott van a családon belüli bántalmazás a háttérben, ami kialakítja vagy esetlegesen csak súlyosbítja a tüneteket. Hiszen lehet egy alap érintettség mondjuk egy ADHD-ban, de a családi rendszer fokozza a tüneteket.

Ilyen esetekben mihez folyamodhatunk szakemberként, ha mondjuk a család teljesen elutasító? Ha nem látunk együttműködést vagy, ha olyan szintű a bántalmazás, ami már meghaladja a szakemberek képességeit, kompetenciáit is?

Mindenképpen érdemes törekedni arra, hogy a családdal tudjunk együttműködni és valóban sokakkal nehéz, mert félnek általában, tehát gyakran a szülők is érzik, hogy mondjuk „nem muzsikálnak elég jól” szülőként, de nekem az a tapasztalatom és a hitem, hogy a szülőkben is felkelthető az a vágy arra, hogy jobb szülei legyenek a gyerekeinek. Sokszor ugye azt is látjuk, hogy maguk ezek a szülők is egy bántalmazott közegből jönnek és egész egyszerűen nem jókedvükből teszik azt, amit, hanem mert nekik sincsen más mintájuk. Tehát, ha ők megkapnak nagyon sok támogatást, lehetőséget és nem stigmatizálást és támadást, hanem meg tudjuk nyerni a bizalmukat és ha megkapnak sok olyan akár készségekben, készségekben való fejlesztést, támogatást: Hogyan tudok másképp nevelni, ha mondjuk nem hozzáütök, hanem kapok más ötletet, hogy mondjuk hogyan érdemes szabályokat felállítani és kereteket betartani, akkor az a tapasztalat, hogy ezek a szülők sok esetben együttműködővé tudnak válni. Nyilván nem az első pillanattól, hanem fontos, hogy hogy közelítünk, de bevonhatók és főleg annak mentén, hogy azért a legtöbb bántalmazásban felnőtt gyerek még, ha szülőként bántalmazóvá is válik, mert hogy sajnos látjuk, hogy ez is gyakran előfordul, mégis a legtöbbükben ott él a vágy, hogy az ő gyerekeinek ne kelljen annyi nehézséget és szörnyűséget átélni, mint nekik. És ezen motiváció mentén ők behívhatók sokszor az együttműködésbe, nyilván persze azt is látjuk, hogy néha nem, de a cél az az lenne, hogy ezeket a szülőket segítsük abban, hogy minél jobb szülők tudjanak lenni és, hogy az egész család tudja támogatni a gyerekeket, illetve abban, hogy tudják: „Az nem az ő hibájuk, ami velük történik”, szóval sokszor ez marad ki az ellátásból, a kezelésből, hogy valahogy a gyerek felé is nehéz kimondani azt, ami történik vagy történt az nincs rendben, hogy ami történt arról nem ő tehet és nem az ő hibája és, hogy mi mindent tud ő tenni annak érdekében, hogy magáról is jobban tudjon gondoskodni, hogy fel tudjon állni bizonyos bántalmazási helyzetekből.

Az áldozathibáztatás is megjelenik, mint egy nagyon fontos tényező. Ha bármilyen ötletet javasolhatna társadalmi szinten, ami biztos, hogy meg is valósulhatna, hogy ezeket a helyzeteket kiküszöböljük, akár társadalmi normák tekintetében, akár kisebb közösségekben is, mint család, iskolai környezet?

Az érzékenyítés mindenféleképpen nagyon fontos, tehát van számos nagyon jó foglalkozás-terv, vázlat arra, hogy ha valaki erre nyitott, akár pedagógusként, akár más szakemberként. Már nagyon szuper mesekönyvek vannak kidolgozva, mint például az egyik szívügyem ami a „Bolyhos és a lurkó” mesekönyvek, amik példaként a szenvedélybetegség témáit járják körül. Ezzel már egészen óvodás kortól lehet dolgozni úgy, hogy nem stigmatizálok, tehát nem különböztetem meg az érintettet és a nem érintettet ilyen módon. Ha valakit kiemelünk szándékosan, hogy esetleg otthon bántalmazzák az soha nem visz jóra, hanem érdemes az egész közösséget közösen kell edukálni vagy érzékenyíteni. Mint mondtam ennek számos nagyon jó eszköze van, tehát kornak megfelelően ki lehet ezeket választani és nagyon fontos, hogy ezek után mindig legyen ott egy telefonszám, egy lakcím, egy elérhetőség, hogyha valaki magára ismer, ha valakinek tényleg segítségre van szüksége, akkor hova tud fordulni. Illetve, ami még nagy tapasztalat, hogy nem a tűzoltásszerű, meg pontszerű beavatkozások a jók, hanem egy folyamatos jelenlét, tehát, ha mondjuk van az iskolában egy olyan iskolai szociális munkás, pszichológus vagy bármilyen segítő akihez bármikor beeshetek és tudom, hogy ott van fél év múlva is hogyha én fél év múlva tudok beszélni az én érintettségemről és, ha segítséget szeretnék kérni akkor ott ki tud alakulni folyamatában egy bizalmi kapcsolat. Illetve, ami fontos, hogy az egész társadalmat kellene edukálni a rádióműsortól, az óriásplakát kampányon keresztül az informális beszélgetésekig, tehát, hogy minél minél több fórumot megragadni arra, hogy az egész téma megvilágítást járjon. Nem másért, csak, hogy értsük, hogy az áldozat tényleg soha nem felelős a bántalmazásért.

Nagyon sok fiatal olvasónk van, leginkább diákok többféle korosztályból és ha lehetne bármilyen üzenet a „csendes bántalmazottaknak”, akik csak a háttérből szemlélik a helyzetüket, mi lenne az a tanács amit mindenképpen megfogadtatna velük, esetleg mint mentőövek?

Azt gondolom, hogy talán az, hogy minél előbb érdemes segítséget kérni. Tehát azt tudjuk minden betegség és minden nehézség kapcsán, hogy minél korábbi a beavatkozás annál kisebb lesz a patológiás kimenetelnek a valószínűsége és annál nagyobb az esélye annak, hogy az ember egy egészségesebb, teljesebb életet tud élni. Minél több időt töltök el úgy, hogy nem kezdek semmit a sebzettségemmel annál nehezebb lesz a felépülés, de akkor sem lehetetlen. Fontos üzenet, hogy ha az ember magára ismer, akkor ne azt a következtetést vonja le, hogy akkor neki már nincs remény és, hogy ő is bántalmazó lesz, mindig bántalmazott lesz és, hogy rossz lesz az élete, hanem, hogy kérjünk segítséget. Nagyon jó anonim csoportok, közösségi ellátás, ingyenes egyéni terápia létezik, hogy aki szeretne segítséget találni az biztos, hogy találni fog olyat, amely illik az ő temperamentumához, elképzeléséhez, hogy ne maradjon egyedül.

Mi a helyzet a szégyennel? Azzal, hogy a fiatalok legtöbbször azt érzik, hogy már csak a szégyenérzet miatt is jobb az, ha nem kérnek terápiás segítséget.

Ez lehet még fontos üzenet, amit talán szeretek képviselni, hogy nem a mi szégyenünk, ami történt velünk. Sajnos a leggyakoribb az, hogy az áldozat szégyelli magát és nem az elkövető, de az áldozat nem a kialakult helyzet szégyene, hanem annak elszenvedője.

Ez a beszélgetés tökéletesen rávilágít arra, hogy a bántalmazás igenis fontos társadalmi probléma, amit nem szabadna és nem is kellene tabuként kezelni, hiszen sem egy bántalmazó szülő cselekedete, sem az öltözet, sem a viselkedés nem jogosít fel senkit a bántalmazásra. Az emberség megőrzése, az érzékenyítés, a piszchoedukáció mind olyan tényezők, amelyek együttesen, társadalmi összefogással pozitív eredményekhez vezethetnek. A cikket egy Dzsida Jenő idézettel zárnám: „Szerettem volna adni, de nem volt: mit. – Szerettem volna kapni, de nem volt: kitől.”

Fénykép: Szerző

Bagoly Andrea