Művészet mint éltető erő - Pályázati felhívás

Egy rendhagyó pályázattal készültünk számotokra. A magyar költészet napja alkalmából arra bátorítunk benneteket, hogy alkotásaitokkal járuljatok hozzá az ünnepléshez. Nem lesz más dolgotok, mint megismerkedni Becze Ágnes, másodéves egyetemi hallgató munkáival, és ihletet meríteni az ő művészetéből. Olvassátok el a vele készült interjút, figyelemmel nézzétek végig a festményeket, írásaitokat pedig küldjétek el nekünk vers vagy akár próza formájában az alábbi e-mail címre: perspektivadiaklap@gmail.com

Szerencsésnek gondolom magam, mivel a mi ismeretségünk annyira régre nyúlik vissza, hogy most már barátságként hivatkozhatunk rá. Azonban szeretném, ha ezúttal nem én mutatnálak be, hanem te osztanál meg pár gondolatot magadról, aminek örülnél, ha mások tudnának rólad. Mutatkozz be művészien, „legágisabban”!

Igen, én is mindenképpen szerencsésnek tartom magam emiatt, és hálás köszönet a lehetőségért, és a ,,legágisabb” jelzőért is, nagyon tetszik! Becze Ágnes vagyok, nemsokára 21 éves (magyar irodalom kedvelőként jó érzéssel tölt el, hogy az egyik kedvenc magyar költőm, József Attila után egy nappal születtem), Gyergyószárhegyen nőttem fel, a Salamon Ernő Gimnáziumban voltam középiskolás, és igazából a mai napig életem egyik legjobb szakaszaként gondolok az ott töltött időre. Érettségi után Kolozsvárra felvételiztem, és jelenleg másodéves hallgatója vagyok a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának, magyar–angol szakon.

Hol és hogyan találkoztál a művészettel, mi volt a kezdő lépésed az alkotás irányába?

Már egészen kiskoromban találkoztam a művészettel, a részletek nagyon hamar meg tudnak ragadni. Igazából valahogy a kezdetektől lenyűgözött, hogy mi mindent képes az ember a vizuális művészetben megalkotni, főleg, ha realisztikusan teszi ezt. Anyukámnak sokszor mondtam festményekre rámutatva, hogy nem tudom, ki festette, de értem, hogy mit akart, és úgy érzem ismerem a gondolatát. Fizikálisabb formában akkor találkoztam a művészettel, amikor rájöttem az óvódában, hogy nem csak akkor lehet rajzolni, amikor az óvónéni azt mondja. Szerintem onnantól engem többnyire a kisasztalnál, ceruzákkal és lapokkal körbe véve lehetett csak elcsípni. Azt hiszem az innen fakadó apró és kezdetleges sikerek adtak löketet újra és újra az alkotáshoz később.

Másodéves egyetemista hallgatóként nem panaszkodhatsz a túl sok szabadidő miatt, bőven akad elfoglaltságod. Mikor van az a pillanat, amikor félreteszel mindent, és elkezdesz alkotni?

Igen, ebben igazad van. Sajnos vagy nem sajnos, tényleg sok időmet és energiámat elveszi az egyetem, de amikor kicsit több szabadidőm van, mindig beiktatok valamit. Az utóbbi időben többnyire vászonképek festését. Ezek többnyire vakációk, mert tizen- és huszonórák kiesése egyetemi időszakban nem túl előnyös, de ilyenkor ezek a festések jelentik számomra a legnagyobb kikapcsolódást, és megnyugvást.

Hogyan fejleszted magad?

Mondhatni a pályafutásom során a leginkább azt hiszem az idő fejlesztett engem. Nem szoktam különösebben új technikáknak sem utánanézni, nagyon szeretem elsőkézből felismerni és megtapasztalni a művészet adta lehetőségeket. Például a portrérajzolások esetében kialakult a sajátos rutinom is. Viszont tudatosan is képeztem magam a Hargita Megyei Művészeti Népfőiskola grafika és festészet szakán, alapképzésen. Nagyon sok mindent tanultam ott, és nagyon jó volt a társaság meg a hangulat.  A mai napig sokszor visszakívánkozom, néha, amikor pont otthon vagyok, benézek egy-egy órára.

Honnan inspirálódsz? Mi segít az új ötletek megtalálásában?

Amikor elkezdtem a portrérajzolást (most már nyolc éve) általában azokat a színészeket és énekeseket rajzoltam, akiket szerettem és a kortársaim is ismertek. Főként azért, mert szerettem volna megmutatni nekik, hogy én miben vagyok jó, és úgy gondoltam, hogy sokkal meggyőzőbb, ha olyan embereket rajzolok, akik számukra sem idegenek. A témáim sokszor attól függtek, hogy épp milyen előadókat hallgattam, vagy néztem a filmvásznon. Később, amikor vászonra kezdtem festeni, valami univerzálisabb téma után kutattam, ami több emberhez elérhet. Nagyon szerettem híres festményeket imitálni, de álmok és sajátos benyomások is nyújtanak számomra inspirációt. Valójában nincs recept az ötletek megtalálásához, csupán a valós ihlet eredményez minőségi munkát.

Melyik az a témakör, amire sosem tudsz ráunni az alkotásod során? Van egyáltalán ilyen?

Igen, mindenképp. Számomra úgy gondolom a szakrális téma az, ami egyszerűen végtelennek és soha be nem fejezettnek érződik, illetve amire újra és újra rá tudok csodálkozni más alkotóknál is. Ezek a képek tulajdonképpen olyan tapasztalatokat közvetítenek, amik megfoghatatlanok számunkra. Nekem ezek az isten-tapasztalatok nagyon fontosak, főleg művészeti téren. Szerintem ez az egyik legjobb út a kapcsolódáshoz. Terveim között szerepel emiatt egy szakrális tematikában készülő festménysorozat is, de ennek megvalósulását a jövőre bízom.

Sokszor hallottam már, hogy meg kell teremteni az alkotáshoz szükséges atmoszférát, te mivel teremted ezt meg?

Nálam az alkotáshoz szükséges atmoszféra abból áll tulajdonképpen, hogy mindent magam köré teszek, miután megvizsgálom, hogy színeket illetően mire lehet szükségem, ha épp portréról van szó ceruzákat értek ez alatt, vászonkép esetében pedig akril festéket, és a kis festőállványomat. Én mindig szoktam lámpát is tenni, hogy az idő telésével a fényviszonyok ugyanazok maradjanak, különben az ebből adódó későbbi árnyalati eltérések nagyon könnyen el tudnak rontani egy képet. Emellett számomra a zene is az atmoszféra-teremtéshez tartozik, mindig hallgatok zenét munka közben, többnyire hangosan, mert ilyenkor sokkal bátrabban kezelem az ecsetet vagy ceruzát, finomkodás nélkül.

Tudom, hogy gonosz kérés, de nevezd meg a kedvenc munkádat! Érdekelne az is, hogy miért épp ezt választod?

Általában a legutóbbi munkám a kedvencem, mert mindig kicsivel jobb valamitől, mint az előző. De, ha egyet kéne mondanom, akkor a Szűz és gyermek angyalokkal című részletet mondanám a kedvencemnek, Bartolomeo Cavarozzi műve nyomán. Ezt a vászonfestményt tizenhét évesen festettem, és úgy érzem a mai napig sem tudtam felülmúlni, s bár nem én voltam az elsődleges ötletgazda, ez számomra ,,A festmènyem”.

Festmènyek: Becze Ágnes

Oláh Nóra