Végtelenül
érdekes előadáson vehettem részt, amit a Florin Piersic Moziban Kolozsvár
szívében tartott Almási Kitti pszichológus, író és előadó. Rendkívül sok
témával foglalkoztunk, az előadás végén megkoronázásként vezetett meditáción is
részt vehettünk, ahol személy szerint sikerült meghatódnom, hiszen egy olyan tematikája
volt a történetnek, amely megmutatta, hogy tudat alatt ki az, akivel még van
egy befejezetlen dolgunk, és mi az, amit bevallanák neki.
A kezdő téma
ehhez kapcsolódik, ugyanis Kitti azt jelentette ki, hogy arra emlékszünk a
legjobban, amit nem tudtunk befejezni, amit nem zártunk le. Ez igazából egy
rendetlenség érzetet hagy a fejünkben miszerint nincsen egy pont azon, ami
történt. Ezt nagyon érthetően a sorozatfüggőséghez hasonlította, mint például
amikor van egy érdekes sorozat, amelyiket a közepén elvágnak és a következő
részben egy másik történet veszi kezdetét ezután, majd 10 rész múlva kiderül,
hogy mi is a végkimenetele annak, amire kíváncsiak voltunk az elején. Amíg
kiderül, addig mi folyamatosan fogyasztjuk a tartalmat, ha holnap reggel munka
van, akkor is hiszen nem szeretjük a befejezetlen dolgokat.
Ezért is szeretik
sokan a meséket, hiszen ott ellovagolnak a naplementében miután összeházasodtak
és pont kerül a mese végére. Így szokták a pszichológusok azt mondani, hogy a
mese után következik a párterápia. Ha már párterápia, akkor ejtsünk néhány szót
a szakításról is. Ilyenkor egyből kedves jó barátaink a segítségünkre vannak és
általánosságban az a tanácsuk, hogy menjünk el valahová és jól rúgjunk be,
tagadjuk le az érzéseinket és posztoljunk magunkról az Instagramra mosolygós
képeket... jah, és hogy lapozzunk. Kitti szerint ez káros és a legtöbb
szakember kikészül attól a mondattól, hogy „engedd el”. Az elengedéssel
együtt a pozitív dolgokat is kidobod az életedből és általában azért egy
kapcsolatban pozitív dolgok is történtek, sajnos nem létezik olyan tabletta,
amivel ezeket az emlékeket azonnal elengedhetnénk, érzések nélkül, hiszen ez
egy hosszabb folyamat.
A változással
szembe kell nézni, vannak olyanok is, akik évek után összezuhannak amikor
találkoznak véletlenül a volt párjukkal és kézen fogva látják sétálni valaki
mással. Hiszen nem dolgozták még fel akkor a veszteséget, hanem csak
látszólagosan voltak jól a szakítás után, így csak évek múlva jönnek rá hogy ez
mekkora hiba volt, hiszen mindvégig ott lappanganak bennük az érzelmek.
Kitért a sérült
gyermek szimbolikájára is, ami a korai traumáktól induló „gyűjtögetés”
jelenségére utal. Ismerős ez a mondat? „Sosem felejtem el”– ezt mondja
az az ember, akinek gyerekkorában nem volt segítsége abban, hogy hogyan
dolgozza fel, illetve hogyan reagáljon arra, ha megbántják, inkább tűr, de nem
felejt. Ezért ő mindig csak a negatívumokra figyel, az előadás során is volt
egy nagyon jó példa arra, hogy milyen a negatív szemléletmód. Tegyük fel, egy
esküvőn van 100 ember, de veled szemben ül egy ember, aki fintorog az ételnek,
és te csak arra az egy emberre tudsz koncentrálni, hiszen csúnyán viselkedik,
pedig rajtatok kívül még van 98 ember, aki jól érzi magát, táncol és ünnepel. Ő
is az egyik kliense volt Kittinek, ez az ember mindig készenlétben áll, túlélő
üzemmódban van, mindig csak a rossz élményre figyel fel mindig a hiba szűrésen
jár a feje az az egy ember teljesen elvitte a figyelmét és engedte, hogy
levigye az energiáját. Ez egy idő után nagyon megterhelő lehet az egyén
számára, mindig készenlétben állni és kiszűrni a negatívumokat minden
helyzetből, egészségesen hosszútávon semmiképp sem fenntartható.
A következő
típust úgy nevezte, hogy frusztrációs tolerancia. Köztudott tény, ha sokat kell
várnunk valamire, akkor egy idő után átmehet agresszióba a várakozás, némely
esetben jó hogyha egy gyereket megtanítunk arra, hogy várni kell a dolgokra,
viszont túlzás esetén az illető bármit elvisel, majd felnőtt korában, ami
negatívan hathat az életére nézve.
Egy kedves
páciense történetét osztotta meg velünk, ahol kiderült, hogy ez a személy 10
évet várt egy nős férfira. Ezt azzal is magyarázhatjuk, hogyha valaki morzsákat
kap abból, amire vágyik, akkor szívesebben vár rá, mert azt hiszi, hogy övé
lesz az, amire vágyik. Egy másik magyarázat szerint, ha tegyük fel a boltba, beállunk
egy sorba és ott 5 percet várunk, sokkal hamarabb feladjuk és kilépünk a sorból
mintha már egy fél órát vártunk volna, hiszen ezt a fél órát nem akarjuk
elveszettnek titulálni, viszont 5 percet bátran feláldozunk az időnkből. Itt Kitti
ajánlott nekünk egy nagyon jó filmet, ami reprezentálja ezt a típusú
személyiséget, Julia Roberts főszereplésével az Álljon meg a nászmenet
című filmben láthatjuk, amint az általa megformált karakter éveket vár a
szeretett férfire. Ahogy hazaértem a bemutatóról, rögtön meg is néztem ezt a
filmet és felnyitotta a szemem ezen jellemvonások kapcsán. Nagyon ajánlom abban
az esetben, ha elmélyülnétek a témában.
A következő,
egyben véleményem szerint a legérdekesebb személyiségtípus az a tehetetlen
személy. Gyakran alakul ki iskolai vagy kültéri bullying nyomán. Ezt Kitti
ahhoz hasonlította, mint amikor meg mar egy kígyó, és folyton a marás emléke
jár a fejünkben és azt hisszük, hogy ez az, amire kell az orvosság. Sokkal
inkább az ereinkben feloldódó méreg az, ami megbetegít minket. Az, hogy meddig
hagyjuk hatni a mérget, rajtunk áll, ez a méreg lehet bántalmazás, mint
verbálisan, mint testileg. Itt is felhozott egy nagyon jó példát, miszerint egy
férfi soha nem ment el az osztálytalálkozójára 20 éven keresztül, ugyanis volt
egy bántalmazója, aki az iskolában bántotta és ez akkora nyomot hagyott benne,
hogy nem mert elé állni azóta sem. Majd a 20. évfordulóra elment, mert
összeszedte a bátorságát és bevallása szerint elért valamit az életben, azaz
felépített egy karriert és vett magának egy jó autót. Ez az illető elment
Kittihez és azt mondta neki, hogy nagyon jól érezte magát az osztálytalálkozón
hiszen az, aki bántotta az semmit nem ért el az életben így porig alázhatta a
pénzügyi sikereivel. Ha a dolgok mögé nézünk, akkor ez egy eléggé szomorú történet,
hiszen az illető mai napig csak akkor hiszi magát valakinek, ha pénzügyi
sikereket tud felmutatni, ez az érzés valójában a bántalmazója miatt alakult ki
benne, és 20 év után sem hagyja nyugodni a sérelem.
Kitti szerint
érdemes visszapörgetni arra az időre, amikor megbántottak minket, hogy hogyan
reagálnánk, hogyan védenénk meg magunkat vagy hogyan kezelnénk a helyzetet, hiszen
másokat nem tudunk irányítani csak a viselkedésre adott reakciónkat. Elméletben
jól hangzik, hogy a reakcióinkat tudjuk irányítani, viszont vannak olyan
helyzetek amikor nem tudjuk kiszámítani nemhogy a saját, a párunk reakcióját
sem egy adott helyzetre. Szakmai tapasztalatok szerint olykor 15 év után sem
tudjuk azt, hogy mi lesz a reakciója a párunknak egy adott helyzet kapcsán. Itt
egy pár olyan esetet hozott nekünk az előadó, amelyben kiderült, hogy a párok
egymásnak jó ajándékot sem tudnak venni, hiszen a másik csak annyit kérdez,
amikor megkapja az ajándékot, hogy „Szerinted nekem ez tetszik?”, „Szerinted engem
ez boldoggá tesz?”. Belénk van nevelve az, hogy nem szabad kérdezni, mindenki
eldönti fejben azt, hogy jó ez biztos jó lesz neki és örülni fog, miközben mi
sem lenne egyszerűbb, mint hogy kérdezzük meg azt, hogy mire vágyik az illető.
Másik fontos szempont
ajándékozásnál, amikor ajándékot adunk valakinek akkor elvárjuk azt, hogy az
illető sikítva ugrándozzon örömében az ajándékunk láttán. Ezt nevezik
visszaigazolási kényszernek, itt az ajándékozás igazából rólunk szól, nem pedig
arról, akinek adjuk, hiszen az, akinek adjuk, az örülhet a maga módján, azaz
csendesen is.
Ha írunk
valakinek egy levelet, hogy régen láttuk már és kedvünk lenne meginni vele egy
kávét, mint a régi szépidőkben, ne várjuk, hogy a nyakunkba boruljon és mindent
eldobva fusson hozzánk, talán az illető elmosolyodik a képernyő mögött, de
nincsen ideje válaszolni, akkor egyből az van bennünk, hogy úristen törölni
kell az üzenetet mert ez gáz, pedig lehet, hogy egy pár nap múlva válaszolnak
nekünk és nagyon is örülnek a felkeresésünknek.
Az ajándékozás az
a másik félről szól, mi odaadjuk az ajándékot, megírjuk az üzenetet, és hagyjuk,
hogy az illetőhöz eljusson, a szándék a fontos szoktuk hallani, nem kell
sikoltozva örömtáncot járjon a másik ember, fogadjuk el az ő befogadó stílusát.
Ugyan ez lehet belénk nevelve a bocsánat kéréssel kapcsolatban is, pedig, ha
bocsánatot kérünk akkor csak pontot teszünk egy konfliktus végére és ez által
el tudjuk azt felejteni. Konfliktus kezelésre van egy kiváló módszer, fejben
eljátszhatjuk azt, hogy egy csoportos beszélgetésen vagyunk jelen, és valaki a
csoportból elkezdi ugyanazt a történetet mesélni, ami a te életedben játszódik,
akkor mit vennél észre először? Hogyan reagálnál, kit tartanál felelősnek a
történetben? Tegyük fel, hogy egy családi vita vagy elrendezetlen konfliktus,
az egyik szülőd sok rosszat mond egy családi ismerősre, és ez annyira beléd
ivódik, hogy a szüleid szemein keresztül kezded el látni a problémát és a másik
személyt egyaránt. Ha feltesszük azt, hogy egy idegen meséli el neked a te
történetedet, akkor rögtön átlátod majd a problémát, vagy a másik fél
szemszögét, ezáltal feloldódnak benned a nézőpontok így tisztán látod majd a
történetet, nem pedig mások szemüvegén keresztül.
Almási Kitti
előadása összeségében arra hívta fel a figyelmet, hogy a konfliktusokat tisztázni
kell, meg kell élnünk az érzelmeinket mert így tudunk mentálhigéniai
szempontból egészségesek maradni. Mindenképp érdemes elmenni Almási Kitti
előadásaira, mert fantasztikus aurájú, informatív tájékoztatást nyújt.
Ugyanakkor felhívja figyelmünket arra, hogy mindenkinek van mit feldolgoznia
önmagában. Ezúton is köszönöm az élményt!
Fotó: Saját fénykép
Szabó Dia
0 Megjegyzések