Hogy került egy csodaszarvas a János vitézbe?

Két hónapja mutatták be a ZIZ Art & Social Areában a Magical Deer and the gravity című független előadást. A premier után az alkotókkal beszélgettem a projekt születéstörténetéről, János vitézről, az otthonérzetről és még sok másról.

Honnan jött az ötlet? Hogy vágtatok bele? Hogy lettetek pont ti öten, ez a társaság?

Sipos Krisztina: Timivel már nagyon régóta szerettünk volna együtt dolgozni, igazából innen indult minden. Talán azért is ennyire erős ez a kötelék köztünk, mert mindenki azért van benne, mert szerettünk volna egymással dolgozni, ez indította el a folyamatot.  A konkrét projekt akkor született, amikor Petőfi év volt. Azok a pályázati kiírások, amiket találtunk, és amire pályáztunk, egyértelműen arról is szóltak volna, hogy a magyarságtudatot erősítsük.

Udvari-Kardos Tímea: Tulajdonképpen elvárás lett volna a magyar kultúra értékeinek affirmatív bemutatása, az európai keresztény kultúrához való tartozás pozitív megjelenítése. Mi viszont úgy gondoltuk, hogy ez sokkal bonyolultabb, mélyebb téma annál, hogy “magyarnak lenni milyen jó”. Elkezdtünk arról viccelődni, hogy mit jelent magyarnak lenni, és úgy voltunk vele, hogy te, gyere, olvassuk újra a János vitézt!

Krisztina: És tényleg újraolvastuk, és pályáztunk is, de nem nyertük meg a pályázatot. Mégis ebben a kontextusban olyan volt, mintha mi is ennek az egész Petőfi évnek megfelelve csinálnánk a János vitéz-projektünket (teljes mértékben önerőből), és ezt a helyzetet élveztük is.

És mit találtatok azután a János vitézben, ami miatt pont ezt a Petőfi művet választottátok? Mit mondott nektek?

Mind: Vándorlás.

Nozdroviczky Eszter: Igen, ez volt az a motívum, amivel mind azonosulni tudtunk. Az utazás és a keresés ciklikussága, amin keresztül a saját életutunkat is vizsgáltuk.

Krisztina: A mi értelmezésünkben János vitéz egy életutat jár be, ebből indultunk ki. Mikor elindul, van egy nagy célja: hogy majd visszatér a hazájába Iluskához, megmenti a mostohájától, és feleségül veszi. De mire visszatér, Iluska már meghalt, ő pedig új célt kell hogy találjon. Közben viszont János vitéz „hős” is. Olvasás közben feltűnt, hogy mennyire nem egyértelmű, esetleges szerep ez: öldököl, ide társul, oda társul. Igazából teljesen bizonytalan, egy fiatal fiú, aki 18 évesen megy el a nagyvilágba. Nagyon sokat megtapasztal, és közben nagyon sok hibát is elkövet. Igazából erre az érzékeny, útkeresős szálra koncentráltunk. Így került be a csodaszarvas (magical deer): a magyar mitológiában ő mutatja az utat, ő vezeti a népet.

Timi: Ennek kapcsán kezdtünk el a magyarságtudattal is foglalkozni, ez részben a pályázathoz vezethető vissza, ahol ez alapkérdés volt. Elgondolkodtunk azon, hogy mit jelent magyarnak lenni, mik azok az értékek, amikkel mi is azonosulni tudunk, de azon is, hogy hogyan lehetne kapcsolódni a csodaszarvashoz, aki ugye elvileg minket is idehozott.

Meséljetek kicsit a konkrét munkafolyamatról! Kinek mi volt a feladata, szerepe az előadás létrehozásában?

Krisztina: Timi bevállalta azt a nehéz feladatot, hogy ő legyen projekt vezetője, emellett előadóként is jelen van. Én koordinátor voltam. Ez nem egy rendezői szerep, egyszerűen csak arra figyeltem, hogy a csapat tudjon együtt létezni, illetve igyekeztem irányban tartani a projekt alakulását.  Kettős szerepem volt, mert játszom is, ami nagyon új kihívás volt, de már meg szerettem volna lépni szakmailag, úgyhogy örültem neki. Eszter szerepe a látványtervezés és a színpadi technika kivitelezése volt, később rájöttünk, hogy szükségünk van rá a térben, így ő is látható, miközben élőben a látványvilágon dolgozik.  Keelan felelt a zenei részért, amellett, hogy ő is előadó. Ezen kívül volt egy budapesti koreográfusunk is, Dudás-Simó Gergely, ő felelt a darab mozgásvilágáért, meg a reggeli tréningekért.

Timi: Szerintem azt fontos még elmondani, hogy devised módszerrel jött létre ez az előadás. Ez kb. azt jelenti, hogy minden alkotó egyenrangúan részt vesz a produkció létrehozásában, gyakorlatilag mindent megbeszélünk egymás között. Ezen kívül, ahogy Krisztina elmondta, mindenkinek megvolt a saját feladatköre, a felelőssége. Mi négyen vagyunk a fix tagok, ezen kívül mindig van egy változó ötödik ember, aki itt Ötvös Kinga volt. Ennek a személynek a kiválasztásánál fontos szempont az, hogy legyen egy erős performatív jelenléte és az élettörténete kapcsolódjon a témához (az új helyen való énkereséshez). Lehet szakács, kőműves, bárki, a lényeg, hogy együtt tudjunk dolgozni vele.

Ez egy elég spontán előadás. Végül is mennyi van előre megírva, és mennyi az impro?

Keelan Sandy: Vannak improvizatívabb részek, főleg ami a zenét, hangot, színpadi mozgást illeti, amelyek viszonylag fix szöveges részekkel váltakoznak.

Timi: Van egy biztos váza a szövegnek, amire lehet támaszkodni, de ha valami történik, azt bevállaljuk. Például ma, amikor valaki a közönségből bekiabálta Krisztina helyett, hogy hogy mondják a kalorifernek magyarországiul. Ez teljesen rendben van, ha bárki azt érzi, hogy hozzá akar szólni, annak lehetősége van rá. Azt terveztük, hogy a Magical Deer előadásai lehetőséget adjanak az együttlétre. Tehát, ha valaki ki akar menni közben, az kimegy, ha valaki be akar szólni, beszól, ha fel akar állni táncolni velünk, feláll. Van egy fix szöveg, de ezeknek teret adunk.

Milyen érzés úgy játszani, hogy bármelyik pillanatban történhet valami? Például egyik előadáson beállnak táncolni veletek, a következőn meg nem.

Krisztina: Felszabadító.  Úgy érzem, hogy a keret, amit megalkottunk, számunkra biztonságos. Persze folyamatosan igyekszünk feltérképezni, hogy milyen esélyei vannak annak, hogy az adott pillanatban megtörténjen az interakció, és igyekszünk alkalmazkodni.

Eszter, neked hogy megy az, hogy egyszerre kell kezeld a technikát, figyelj a többiekre, és a közönségre is?

Eszter: Ez a fajta jelenlét új és izgalmas számomra. A technika kezelése mankóként szolgál, ezen keresztül kapcsolódom a többiekhez és a közönséghez.

Mennyire rizikós a technikai rész? Voltak már bakik?

Eszter: Ez szakmai titok. (mindenki nevet)

Azon túl, hogy a műnek nagyon erős a magyar kulturális beágyazottsága, rengeteg interkulturális és popkulturális utalás is van az előadásban (például lézerkardozás). Ez szándékos?

Eszter: Az előadás látványvilága a közös improvizációk eredményeként jött létre. Az alapgondolat egy házibuli szituáció volt, ami nagy teret hagyott a szabad asszociációknak, ezek mentén alakult ki ez az “űrutazós” hangulat, ami ellenpontozta a magyar kisebbségi problematikát.

Timi: Krisztinával első perctől az volt a szándékunk, hogy az angol nyelven beszélő emberek is hozzáférhessenek ehhez az előadáshoz, akár felirat nélkül is. Azért választottuk témának az idegenben létezést, az otthonkeresést meg a vándorlást, mert ezekkel nemzetiségtől függetlenül mindenki találkozik élete során. Ettől nagyon nemzetközi a János vitéz, és ezt az előadásba is egyértelműen bele akartuk vinni.

Krisztina: Meg nyilván a mi kreatív dinamikánkat és ízlésünket is tükrözi, nem tudom elképzelni, hogy ezzel a csapattal hitelesen tudtuk volna valami konvencionálisabb keretbe helyezni ezt a történetet. Ezen kívül abszolút személyes inspirációm volt maga a kontextus is, amiben a projekt született. Magyarországon élünk, erdélyi magyarokként, tehát dupla kisebbségiként, ott is és Erdélyben is. Magyarországon eléggé aktuális a diverzitás és a (be)vándorlás kérdése is, az, hogy mennyire akarunk figyelni azokra, akik nem a magyar nyelvet beszélik, mennyire vagyunk kíváncsiak más kultúrákra. Szóval volt egy ilyen rejtett szándék is, hogy a Magical Deer ebből a szempontból egy kicsi úttörő legyen Magyarországon.

Milyen visszajelzéseket kaptatok eddig, főleg a nem magyar nyelvű közönségtől? Nekik mi jön át az előadásból?

Krisztina: Volt egy nyilvános főpróbánk, amire eljöttek idegen nyelvű nézők is. Nem ismerték a csodaszarvas történetét, de ettől még úgy éreztem, átjött nekik a mondanivaló, tudtak azonosulni a központi témával.

Timi: Arra is kíváncsiak voltunk, hogy azok, akik beszélnek angolul, de nem az az anyanyelvük, hogyan tudják befogadni a történetet. Nekik egyértelműen a vándorlás, az otthonkeresés témája jött át, abszolút tudtak ezzel rezonálni. És részemről ennyi a cél, hogy ehhez tudjanak kapcsolódni az emberek, nyelvtől függetlenül. Ami meglepett, hogy Magyarországon volt, aki úgy értelmezte, hogy a darab erdélyi magyarokról szól egy ilyen budapesti közegben. Eltávolította magától a témát, nem tudott úgy menni vele, mintha számára is egy aktuális kérdés lenne az otthonkeresés vagy az idegenségnek az érzete. Ami persze nem baj, de egy érdekes perspektíva.

Otthonkeresés, hazátlanságérzés, vándorlás… Mennyire személyes ez? Mennyi belőle János vitéz és mennyi vagytok ti?

Mind: Személyes.

Keelan: Számomra abszolút tudatos próbálkozás az, hogy megteremtsem az otthon-érzést belül, saját magamban. Hogy ne az határozza meg, hogy hogyan érzem magam, hogy például milyen országban vagyok éppen, vagy az, hogy a társadalom elvárásai szerint hol kéne otthon éreznem magam. Szóval részemről is abszolút személyes.

Hogy érzitek magatokat most, a premier után? Mik a konklúziók?

Keelan: Éhes vagyok. (nevet) Egyébként a premierekben nekem az a nehéz, hogy sok az ismerős (ami persze szuper), de nem könnyű mindenkivel egyből kapcsolódni utána. Elég megterhelő érzelmileg. A színpadon ugye ott van az adrenalin, másképp működöm, utána viszont nehéz visszatérni a „normálisba”, meghallgatni a visszajelzéseket, beszélgetni. Nekem ilyenkor leginkább időre van szükségem.

Krisztina: Én nagyon készültem érzelmileg erre az egészre. Arra, hogy itt fogunk játszani úgy, hogy már Budapesten élünk, hogy hazajövünk ebbe a környezetbe, amit már rég láttunk, hogy találkozunk olyanokkal, akikkel már rég nem. Érzelmileg nagyon túlfűtött, de mindenképp pozitív élmény volt.

Timi: Számomra az az érdekes ezzel az előadással kapcsolatban, hogy ez a projektvezetői feladatkör nagyon más pozícióba helyez engem. Azután az előadói rész mindig egy áldás. Nekem is furcsa itt játszani, kolozsvári vagyok, és itt is éltem 27 évig. Vártam az itteni előadást, de őszintén, nagyon féltem tőle. Mindig akkor izgulok a legjobban, amikor családom és a barátaim jönnek az előadásaimra, akkor érzem, hogy ez most tényleg jó kell hogy legyen. Szerintem a színpad és az „élet” közti váltásban nagyon sokat tud segíteni az, ha olyan emberekkel dolgozol együtt, akik előadás után is ott vannak még veled lélekben. Ha nem az van, hogy „oké, befejeztük, mindenki megy haza, végre vége”, hanem az, hogy „jaj, de jó, hogy ezt közösen összehoztuk, akkor legyünk még egy kicsit együtt!”

Krisztina: Mivel ez a darab nagyon személyes, nincsenek hagyományos értelemben vett karakterek, könnyen kitettnek érezheted magad, és ha nem találod azokat a biztonságos mankókat, amikbe kapaszkodhatsz, amik által picit eltávolítod magadtól ezt az egészet, akkor sérülhetsz. Ezeken a mankókon mindig közösen dolgoztunk. Az előadás nyelvi közvetlensége miatt viszont talán nem olyan erős a váltás előadás után, és ezt szeretem.

Ha már annyit beszéltünk a vándorlásról: nektek hol van a haza, az otthon? Van ilyen?

Keelan: Ahogy már korábban is említettem, az otthon számomra nem egy fizikai hely, hanem egy belső érzés, vagy ennek a kialakítása, keresése. Ez néha működik, néha nem.

Timi: Erre most nehezen tudok válaszolni. Néhány hete költöztem Budapesten egy másik lakásba, ráadásul itt Kolozsváron is eladtuk a családi házat. Az előadásban van egy google mapses vetítés egy házról, az én házam, vagy hát a mi kolozsvári házunk, még az eladás előttről. Egy hét múlva ki kell onnan költöznünk, édesanyám, a testvérem, a kutyák, mindenki. Ma, amikor megláttam a vetítést, és tudtam, hogy itt a családom, akkor éreztem, hogy el fogok kezdeni bőgni. Ilyen még sosem volt, nem szoktam csak úgy meghatódni a saját házamtól. Úgyhogy az otthonnal kapcsolatos kérdésre most nem tudok válaszolni, most talán a legnehezebb ebből a szempontból, de azt érzem, hogy ezek miatt a kihívások miatt – nem tudom – erősödöm.

Krisztina: Én mióta az eszemet tudom, rengeteget költöztem. Azt tudom, hogy a sok otthon közül melyik hely volt a leginkább otthonos nekem, ahhoz az érzéshez vágyódom vissza. Soha nem volt egy állandó otthon az életemben, valószínűleg emiatt van az, hogy könnyen továbbállok, alkalmazkodom, de ez néha mókuskerék-érzést is okoz. Mivel nincs egy konkrét hely, ahova visszatérek, azt hiszem, az otthonérzetem leginkább a környezetemben levő emberektől függ.

Eszter: Nekem buletinem szerinti otthonom Csíkszereda. De amúgy azt mondanám, hogy számomra minden olyan hely otthon, ahol szégyenérzet nélkül létezhetem.

Ha valami még kikívánkozik, itt a pillanat!

Jó sok embernek kell megköszönnünk a mai alkalmat, van egy listánk is Facebookon. Rengeteg ember, és vannak olyanok is, akiket sajnos kifelejtettünk, vagy utolsó pillanatban mentettek meg minket. Szóval köszönjük mindenkinek a listáról és a listán kívülről is!

 

A Magical Deer csapata októberben készül Erdély-turnéra, Kolozsváron, Szatmáron, Sepsiszentgyörgyön és Bukarestben fognak játszani. A pontos információkat a produkció Facebook-oldalán fogják közölni. Látogassátok meg az oldalt, és nézzétek meg az előadást!

Balázs Hanna Imola