Az elmúlt két év mindenki számára
megterhelő volt. Rengeteg változásnak voltunk kitéve, amelyek minden
szempontból kihívást jelentettek. Így volt ez az egyetemisták nagy részével is,
akik egyik napról a másikra online oktatásba kerültek, vagy soha nem is jártak élőben egyetemre. Ez,
úgy tűnik, nemsokára véget ér. Lassan mindenki visszacsöppen a „normális
életbe”. Szerzőink, akik az online világból most hirtelen visszakerültek az
igazi, nyüzsgő kolozsvári egyetemi életbe, megosztják veletek gondolataikat a
témáról.
„Másodéves egyetemistaként eddig nem volt tapasztalatom az egyetemmel. Online
kezdtem el, otthonról, a laptop elől. Bár megértettem a helyzetet, mégis
csalódásként ért az, hogy nem tapasztalhatom meg a »fényes egyetemi életet«,amiről mindenki annyit áradozott. Frusztráltabb lettem, amikor egy év otthon
maradás után, a másodév is online kezdődött. Aztán most, fél év után jött az
áttörés, aminek személy szerint nem is örülhettem volna jobban. Végre azt
éreztem, hogy előre halad az élet, és hogy minden rendben lesz. A
csoporttársakkal, tanárokkal való találkozás első héten szürreális volt, de úgy
érzem, hogy kezdek belejönni.”
-
Kiss Csenge, másodéves
„Amikor elsőévesként hallottam a vírusos híreket, az egész távolinak tűnt,
aztán mégis egyre közelebb került hozzánk. Nem sokkal később épp hazaértem egy
kedd délelőtti óráról, amikor jött hír, hogy mehetünk haza, »két hétig«
szünetelni fog a jelenléti oktatás. Legközelebb két hét és 686 nappal később volt
offline egyetemi óránk. Korábban ugyan néhány csoporttárssal találkoztam órákon
kívül, de azt látni, hogy újra megtelik az épület előtti járda beszélgető,
tízóraizó, vagy épp cigiző diákokkal még azt is feledtette, hogy az első ilyen
alkalom épp »hajnali« nyolckor volt.”
-
Mihálykó Tihamér, harmadéves
„Nagyon sokáig lázadtam, úgy éreztem értelmetlen és felesleges bejárni a líceumi órákra. Bele sem gondoltam, mit kívántam, amikor az járt a fejemben, hogy bárcsak ne várná el senki, hogy ott legyek az órákon. Megkaptam, amit akartam és ezen én lepődtem meg a legjobban. A középiskolát már ismertem, voltak élményeim, támaszaim és ismertem a lehetőségeim, úgy gondoltam ennyi elég is. Ballagás után, elsőéves egyetemistaként azonban azzal szembesültem, hogy a kamerán keresztül az identitásunk csak egy név, egy hozzá rendelt arccal. Ekkor már nem tűnt olyan remek ötletnek az otthonmaradás.
Csak most, másodévesként tapasztalhattam meg azt, amire valójában korosztálytól függetlenül minden egyetemistának szüksége van: hogy milyen érzés, amikor mellénk áll valaki, amikor ismernek és támogatnak a tanáraink, a barátaink, amikor nem csak egy név jelenik meg a sok közül a képernyőn. Az idei év teljesen más, és most már én is más vagyok: lelkesítő és fontos egy-egy tanári vélemény, egy egyetemen kívüli program és sokat jelent még egy véletlenszerű utcai találkozás is. Amikor tanári példamutatásról beszélek, úgy gondolom nem az a legfőbb, hogy tudást és információkat adnak tovább nekünk. A legtöbb, amit kaphatunk tőlük az a személyiségük, a jó példájuk, a figyelmük és a hozzánk való viszonyulásuk. Úgy tűnik, mégis van értelme.”
- Varga Krisztina, másodéves
0 Megjegyzések