Lakó Péterfi Tünde: Olyan magától értetődöen folynak a betűk, a történések, mintha valaki diktálná

„Szinte nesztelenül siklott a vonat a síneken. Hegynek fel, völgybe le. A kora nyári estében szépséges táj tárult elé. Csak lassabban haladna a vonat. Hogy csodálhassa. Hogy a tekintélyt parancsolóan nagy házak falai közé életet képzelhessen, sorokat találgasson. Valami hiányzik, töprengett.”

 

Amikor az írásról van szó mindig felnézek azokra az emberekre, akik szívüket és lelküket beleteszik alkotásaikba. Ilyen személy számomra Lakó Péterfi Tünde is, aki facebookon publikálja különféle irományait.

 

Általában a bevezetőben mindig az adott személyről írok pár szót, viszont most egy történetet szeretnék elmesélni nektek. Mégpedig azt, hogyan is bukkantam rá Tündére. Anyukám gyakran mutat nekünk facebookon ezt azt, ami az esetek többségében nem mozgat meg, amolyan boomernek tituláljuk a testvéremmel. Ez is egy ilyen kezdeményezés volt a részéről, amikor egy történet első fejezetét küldte el, amit akkor el se olvastam, majd amikor rákérdett, ha láttam, olvastam úgy döntöttem, belenézek. És milyen jól tettem, mert egy csodálatos történet vette kezdetét. Azóta hétről hétre követjük együtt Lidike elképesztő történetét, amelynek nem más mint Lakó Péterfi Tünde a szerzője.

 

Nem kellett sokáig várni, ameddig kipattant a fejemből az ötlet, hogy megkeressem Tündét, és felkérjem egy interjúra. Mindenképp be szeretném mutatni nektek őt, ha nem ismertétek volna eddig, mert sem ő, sem az írásai nem mehetnek el senki mellett. Úgyhogy itt a lehetőség megismerni őt.

 

Mesélne egy kicsit magáról? Igazából bármit amiről úgy gondolja, hogy az olvasóinknak mindenképp meg kell tudnia önről.

 

Ez a legnehezebb kérdés mindig. Nekem legalábbis nehezemre esik magamról beszélni. 53 éves vagyok, két fiúgyermek édesanyja és négy unoka nagymamája. Marosvásárhelyen születtem és nőttem fel, pillanatnyilag Németországban keresem a kenyerem ápolóként, de hamarosan Magyarországra költözünk életem párjával, hiszen a gyermekeim is ott élnek. Mindig szerettem olvasni, írni 2010-ben kezdtem el, s mivel már az első írásaim sikert arattak, azóta abba sem hagytam.

 

Honnan jött az írás gondolata? Mi ösztönözte, hogy elkezdjen írni?

 

Hogy mi ösztönzött? Kiírni magamból a gondolatokat, megosztani embertársaimmal, no meg, ha egészen őszinte akarok lenni, imponált a siker. Ez már elmúlt, nem vágyom sikerre, ettől függetlenül örülök, ha sokan olvasnak.

 

Melyek az előnyei és a hátrányai - ha vannak - az online publikálásnak? Könnyíti vagy nehezíti a fejlődést?

 

Nem is tudom. Szívesen osztom meg ingyen és bérmentve a gondolataim, ha viszont visszaélnek ezzel a szeretettel, az zavar. Gyakran kapok támadó, szemrehányó levelet, hogy miért nem hamarabb folytatom például Lidikét, és hogy nem szép dolog váratni az embereket. Eleinte magyarázkodtam, hogy hát dolgozom, nincs időm, nincs ihlet, de már nem teszem. Azt hiszem a fejlődést nem gátolja, mégis jobban örülnék, ha megtehetném, hogy az írásból éljek. Ez is a tervem a közeljövőben. Amikor Magyarországra hazaköltözünk, csupán írni fogok, kis sárga csibéket nevelek közben, tehént fejek, kertet gondozok.

 

Honnan inspirálódik, amikor egy egész történetet épít fel? Gondolok itt Lidike történetére, ami számomra is és anyukám számára is egy nagy kedvenc, és közel áll a szívünkhöz.

 

Az inspiráció számomra érdekes dolog. Ha már konkrétan Lidike került szóba, ebben az esetben el kell mondanom, hogy az égvilágon semmi nem inspirált, illetve nem tudom mi. Egyszer csak le kellett ülnöm, és írnom. Jóformán 15-20 perc alatt születik meg egy-egy Lidike rész, olyan magától értetődöen folynak a betűk, a történések, mintha valaki diktálná. Máskor egy élethelyzet ihlet meg, megint máskor egy filmjelenet, esetleg egy regény mozzanata.

 

Ha egy könyvet kellene mondania, amit magával vinne egy lakatlan szigetre, melyik lenne az? És ugyanitt szeretném megkérdezni azt is, ha volt egy bizonyos könyv, ami ösztönözte az írásra?

 

A könyv amit magammal vinnék egy lakatlan szigetre, az Dallos Sándor Aranyecset, illetve a Nap szerelmese, ami igazából egy könyv. Nem volt kifejezetten egy könyv, ami írásra késztetett.

 

Szeretne a jövőben kiadni könyvet? Ha igen, akkor kíváncsi lennék arra, milyen jellegűre számíthatnak az olvasói.

 

Igen, szeretnék kiadni könyvet. Egyik az a ma is élő 107 esztendős nagymamám életrajza lenne, ehhez még gyűjtöm mamától az anyagot, a másik a saját életem, de ez egyes szám harmadik személyben íródna, és jórészt főként arról szólna, milyen volt a kommunizmusban, a Ceaușescu diktatúrában felnőni, félárvaként, mostohával, valamint arról, hogy hogyan kerültem külföldre, milyennek éltem meg az elszakadást a hazámtól... Na jó, lehet ebből két külön könyv lesz.

 

Végezetül pedig azt szeretném kérdezni, ha a jövőben is folytatni tervezi az írást boldogítva minden egyes olvasót?

 

Az utolsó kérdésre igazából már válaszoltam... Kosztolányi jut eszembe, tőle idézek, ez elárulja, hogy állok az íráshoz:

És el nem unnám, egyre-egyre írnék

egy vén toronyba, szünes-szüntelen.

Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

 

Kiszínezném vele az életem.

 

 

Nagyon szépen köszönöm, hogy megosztotta velünk ezeket a gondolatokat, és sok sikert kívánunk a továbbiakban is! Szívből reméljük, hogy minden álma valóra válik, és minden célja révbe ér!

 

Poka Kriszta

Nyitókép forrása: Lakó Péterfi Tünde Facebook oldala