Amit nem látott a webkamera

Mindennapok. Az ébredő Nap első mosolya. A reggeli szélben ott bujkál huszonnégy óra minden lehetősége. A napfelkelték lenyűgözőek, rejtelmesek, és mindig másak. Rabul ejtik az ember szemét és szívét, gyakran olyannyira, hogy reméljük magukban hordozzák a napunk szépségét is: a reggeli rohanást, a baráti találkozásokat, a maradandó és felejthetetlen élményeket.

Jó ideig nem tudtuk, hogy ezekre mind-mind szükségünk van, hogy ezek is az élet szépségei, nem is ismertük igazán önmagunkat. Bele sem gondoltunk abba, hogy lehetne ez másként is. Gyakran épp azzal van a gond, hogy túlságosan mindennapinak tekintünk bizonyos dolgokat. Két év után azonban azt látjuk, hogy mégsem vagyunk rendíthetetlenek. Azt hiszem meg kellett érnünk arra, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba. Fel kellett nőjünk ahhoz, hogy örülni tudjunk egymásnak, a lehetőségeinknek vagy akár csak a Nap fényének.

Most már öröm felkelni. Megmosolyogtató látni, hogy idén nem csak az első osztályos diákok, hanem a középiskolások és az egyetemisták is izgulnak, lelkesednek az első tanítási napon. Nagyon hosszú út vezetett el minket idáig, amiről érdemes szót ejteni, amire szükséges emlékezni, még akkor is, ha nem mindig volt kellemes.

A napfelkelték mostanáig kócos ébredéseket rejtettek, nem volt rohanás, nem volt zaj. Csak az egyre múló idő lüktetése maradt olyan, mint régen: ahogy szívdobbanása átsuhant a szobán, beleveszett a némaságba. Bár a hajnal színei pompáztak vöröstől rózsaszínig, a mi ébredésünk mégis egyre szürkébbé vált. Álmos szemekkel, gyűrött arcokkal ültünk a webkamera elé, hiszen az úgysem ismert minket, nem tudta kik vagyunk. Honnan is tudhatta volna, hiszen nem látott önfeledten nevetni a barátainkkal, nem hallotta a pulzusunkat, ahogy egy zsúfolt reggel után értünk az osztályterembe, és nem érezte a lelkesedésünket, amikor egy feltett kérdésre igenis tudtuk a választ. Csend volt. Bár nap mint nap megannyi szempár nézett vissza ránk a képernyőn, mégsem láttak mást, csak azt, amit mutatni szerettünk volna a világnak. Pedig egy szép mosolynál mennyivel több is az ember.

Ha egy pillanatra a dolgok mögé tekintünk, ha nem csak nézni, hanem látni is akarjuk a kamera előtt ülőt, bizony észrevesszük mitől is ember valójában. Úgy gondolom a félelem az egyik legtisztább tulajdonsága minden élőnek, s ezúton nekünk is, akik nap mint nap több órát töltöttünk a számítógép előtt. Bár erről sosem beszélünk, mégis hallottuk a belső remegés apró zajait. Mibe kerül manapság felszólalni órán egy diáknak? Személyesen sokkal egyszerűbb.

Mennyi szorongást tudott okozni egy gyenge internetkapcsolat vagy az, hogy bárki betoppanhatott óra közben? Sokan nem is sejtik, hogy egy-egy szépen kifejtett mondatot milyen hosszas folyamat előzött meg. Bizony gyakran éreztük, hogy a szívünk a torkunkban dobogott, pulzusunk felgyorsult, s kezeink csak az asztal alatt remegtek, hogy senki más ne vegye észre lüktetéseinket. Ha nem tudtuk leküzdeni a hangunkat megtörő reszketést inkább meg sem szólaltunk, s egy nem működő mikrofon ugyanúgy örökre belénk tudta fojtani a szót. Igen, vannak köztünk csendesebb típusú emberek, de vajon van annál szomorúbb, ha egy tevékeny diák észrevétlenül némaságra kényszerül?

Márciusban kinézni reggel az ébredő természet boldogságot árasztó mámorába, kilépni a teraszra és látni, hogy nincs senki, aki visszanézzen ránk, elszomorító volt. Hirtelen a tavasznak mintha nem lett volna fénye, sem boldogsága. A kínzó, hideg téltől érzelmekben nem különbözött. Egyedül voltunk, menthetetlenül egyedül.

Elballagtunk. Amikor egyetemistaként belenéztünk a webkamerába senki sem látta a szemünkben a csalódást. Azt hittem a búcsúzásnál nincs rosszabb dolog a világon. Tévedtem. Az igazán pokoli érzés az, amikor búcsú nélkül távozunk, s közben a szívünket mégis otthagyjuk azon a helyen, ahonnan eljöttünk. Új élet, új közösség s mind-mind idegenekként néztünk egymásra, akik szükség esetén mégis megjátsszák a legbensőségesebb viszonyt. A változások, a fordulópontok hurrikánként söpörtek végig az életünkön. Minden ismeretlen volt, teljesen más, s mi a zűrzavar közepette csak magunktól tudtuk kérdezgetni: hol vannak az érzéseink, hol a biztonságunk, hol vannak a kezek, amik tartottak minket?

Idén lassan visszatér a régi életünk. Akár az alkonyat, rejtelmes s mégis reményt adó, mert már tudjuk a titkát. El kellett múlnia, hogy rádöbbenjünk: csodában éltünk. Azt hittük természetes. Talán észre sem vettük, hogy csoda mindaz, ami bennünk, s körülöttünk van. Túl vagyunk két éven, s mi csak játszottuk tovább a játszmát mindennap, amíg az eső szivárványra nem váltott, s továbbra sem tud senki arról, amit nem látott a webkamera. Nem beszélünk róla, de bennünk él.

Képek forrása: Unsplash.com - Sven Brandsma, Chris Montgomery, Sharon McCutcheon 

Varga Krisztina