Bevallom, nem számítottam erre, mikor feljöttem Pestre
tanulni. Megvoltak bennem azok a képek, amelyeket a média égetett a retinámra.
És azok nem valósak. Erre akkor jöttem rá, amikor megvettem az első BKK-s
bérletem és felszálltam a metróra.
Egyetlen egy szó jutott eszembe: undorító, és pocsék, és
mocskos, és - mi ez a hely? Budpest, főváros, Magyarország szíve, és
lelkiismeretfurdalása, ha engem kérdeztek. Kinyitom a szemem - Hősök tere,
Parlament, Deák tér, fejlett infrastruktúra, egyetemi város, lehetőségek, és
kinyitom a szemem - emberek, sok ember, az utcákon, itt tüntetnek, amott
éheznek, és másnap temetnek, gyerekek, állami gondozottak: utcára veletek!
Nap mint nap elmentem mellettük, fájó szívvel, nincs
annyi apróm, hogy mindnek adhattam volna, de ha nem csak bennem születne meg a
gondolat, hogy ŐK is EMBEREK. Szidhatnám az államot, mert könnyebb, mint
önmagunkba nézni, hogy mi voltunk azok, akik ide juttattuk őket, közvetve, és
mi vagyunk azok, akik nap mint nap behunyjuk a szemünket, remélve, hogy akkor
nem érezzük a szagot, ami mellett másnap mécsest gyújtunk.
21. századi Anne Frankok - bujkálunk egy ország szívében.
Kíváncsi vagyok mikor ébredünk végre fel, és vállaljuk fel önmagunkat, és
merünk tenni önmagunkért, az embertársainkért. Sokan félnek, rettegnek,
migránsok, hajléktalanok, #metoo, csakhogy az ellenség nem köztünk van - mi
vagyunk önmagunk ellenségei. Úgy bánunk egymással, mint kutyákkal -sem. Mert
azokat legalább megsajnáljuk, és adunk neki ételt, és az ember mégis
alacsonyabb szinten van? Azt kell, hogy higgyem kihalt az emberség.
Ártatlanokról feltételezünk valótlant, ahelyett, hogy a tényeket vizsgálnánk.
Könnyebb bélyegeket aggatni és sztereotípiákat húzni a társadalomra.
Oda fogunk jutni, mint a falanszter. Egy olyan
társadalmat fogunk kialakítani, mint amilyen az ókori egyiptomi zikkuratokban
működött. Nem, nem lehet mindenki egyforma, de egy ember nem állat. Egy élet
nem számít. Észre sem vetted, az elírást, de vajon nincs-e olyan, aki így
gondolkozik? Vajon nem fogsz-e holnap te, vagy te utcára kerülni? Vajon, ha
saját ürülékedbe fulladva ülnél egy aluljáróban, fázva, koszosan, éhesen, egy a
sok hajléktalan közül, identitás nélkül, elsétálnál önmagad mellett, mint ahogy
minden nap teszed egy szokásos hétköznapon, vajon segítenél-e magadon? A döntés
mindannyiunk kezében van, ideje lenne kezdeni is vele valamit.
0 Megjegyzések