Ébredés címmel játszották a kolozsvári BBTE Magyar Színházi Intézet harmadéves színészei a kar épületének Harag György Stúdiójában
március 16-án mozgásszínházi előadásukat. Az előadás „ébredéssel” indult: egy
lepel alatt láthatatlan testek, majd kapkodó karok ébredtek. A nézői élmény
érzelmi ébredéssel bírt. Mozgásról kevésbé van eszköztárunk beszélni, mint
bármely prózai műfajról, megpróbálok mégis legalább egy töredéket átadni a
gondolatébresztő fellépésből.
Mint teatrológus
hallgató, magam is csodálom a harmadéveseket, akik ilyen érzéki alkotást tudtak
színpadra vinni, csupán három év színészképzés után. Tudom, egészen mostanáig
ennyi volt az alapképzés, de ahogyan mindenki élete során folyamatosan
újratanul, a színész szerintem kétszeresen is. Mindenből tud újat kihozni,
amihez minden bizonnyal az kell, hogy mindig tudjon fejlődni, és mindig lássa,
hogy annál, ahol tart tud még több lenni.
Ilyen valahol
az Ébredés érzése is: mindig felismered, hogy van valami új. Így
ébredünk fel minden reggel, tudva, hogy van, ahol fejlődnünk. Így ébredünk rá
valamire, tudva, hogy van ennél még több. Így ébredünk meg, hirtelen, tudatában
valamilyen lehetőségnek. Amikor ébredsz: előre látsz, amikor egy egyetemet
fejezel be: ugyancsak előre látsz.
Az előadás Szophoklész
tragédiája, a Trakhiszi nők nyomán készült. Rendező-koreográfusként
Kis-Luca Kinga dolgozott az előadás létrejöttén, dramaturgja Lovassy Cseh Tamás
volt, színészei pedig: Imreh Tamás-Zsolt, Kovács Emma, Kúti Margit-Mária, Nagy
Juliánna-Noémi, Pálfalvi Eneh-Éva, Pánczél Kriszta, Róbert Szilárd, Szlivka
Mercédesz-Dóra és Szőcs Noémi.
Ha
lebutítanám a Trakhiszi nőket, vagy – ne mondjuk ilyen csúnyán – szóval,
ha egy kevésbé érdeklődő, esetleg laikus személynek kellene beszélnem róla, azt
hiszem azt mondanám, hogy egy görög mitológiai alapú megcsalástörténet. Ebben a
megcsalástörténetben van szerelem, varázsszer, szörny, és van a görög
tragédiáktól kezdve drámára erősen jellemző felismerés és halál is.
A mozgással
kifejezővé vált ezek sokasága, egyértelműen színre került a szerelem, a halál.
De az is a szép ebben a kifejezéshiányban, ami engem kezdőpályásként mindenképp
érint, de talán a gyakorlott színházzal foglalkozókat is, hogy láthatunk benne
mást, láthatunk benne többet. Én felleltem az előadásban a szörnyet, és a varázsszerrel
átitatott anyagot is. Viszont lehet, hogy ez csupán az én értelmezésem. Illetve
nyilvánvalóan jelen volt az említett megcsalás-esemény is. A görög tragédiák
felismerése pedig maga az ébredés.
Az előadás
kezdetén csupán a korábban említett leplet látjuk, talán van valami alatta,
talán csak pár bútorelem, talán elő személyek. Elindul a zene és a lepel
mozogni kezd, morajlik, hánykolódik, valami vagy valaki(k) szabadulni
akar(nak). Ezt követően karok bújnak elő a lepel alól, nyúlnak valami után,
vagy éppen kapaszkodnak. Ez a lepel öleli körül az előadást, ahogyan a
színészeket is, mintegy központi elemként végigvezetve a történetet.
Ezt követően
arcok bújnak elő, majd megkezdődnek az események, a színen egyelőre csak női
karakterek. Mozgásukban már kibontakozik egy konfliktus, valamilyen korlátok,
gátlások, valamilyen veszély. Időközben be-be lép két különböző férfi karakter
is, a konfliktus teljessé válik. Hogy mi történik az események során, azt
meghagyom mindenkinek, hogy maga élje át, míg a történettel is ismerkedik.
A finom
mozgás érzékivé teszi a látottakat, a mozdulatok kifejeznek, így saját érzéseid
gondolataid által forgalmazódnak meg. Számomra gyönyörű a mozgás, nagyon
kifejező az előadás során is. Mindenképp egy élmény és mivel csupán ötven perc,
így tényleg ajánlom mindenkinek, hogy tekintse meg, amikor még játsszák. Támogassuk
friss művészeinket, hiszen egyszer ráébredünk, hogy ők a jövő alkotói is.
Nyitókép:
BBTE Magyar Színházi intézet
Szécsi Bernadett
0 Megjegyzések