Mint a vízből a testben ragadt kövek, úgy hagyjuk magunk mögött az évek múló emlékeit. Kolozsvár, Bécs, Milano Marittima, Brüsszel, Strazburg, Buda és Pest. Most pedig Varsó és Krakkó, Auschwitz lett lelkem egy darabja. Mindegyik meglátogatott hely, immár név az általam kreált reprodukcióban. Salak az egzisztenciám felszínén.
„Nem lehet úgy megélni egy várost, hogy ne vetkőznénk le előtte magunkban. Ugyanis, ami körülvesz, csak akkor lesz őszinte, ha mi nem a megszokott ruhánkban jelenünk meg előtte” – gondoltam, miközben a hullámok a lábam teljesen beásták a kagylóörleménybe.
Eggyé válni a természettel, ki ne szeretne? De észrevetted már, hogy mi is ezt tesszük külföldön? A különböző kultúrák találkozása- a másság ellenére is- egyazon anyag lesz bennünk. Lefordítjuk a saját nyelvünkre és kultúránkra. Olyan ez, mint Martinibe ejtett olajbogyó, a szélsőségek kölcsönhatásának harmóniája.
Idegenek az utcák és a szagok. Magamhoz ilyenkor én is idegen lehetek. Az éttermekből csalogató íz-orgia árad. A tárgyaknak tapintása más. De legfőképp, az épületekről rögzített belső képek maradnak meg leginkább (talán, mert ezeket használtuk tájékozódásra is). A sarki vendéglő, a kávézó, a kocsma, meghitt élmények záloga, de lehetnek viccesek is, mint amikor az egyik báros félbeszakította a rendelésem, hogy söröshordót hozzak neki. Cserébe persze meghívott az italomra.
A tér langyos macskakövei – rajta fekve bámultuk az épületekről lecsüngő szín-játékot spiccesen. A fárasztó utazások könyveinek víziói. A bor, amit a tetőn ittunk, és búvárkodás, amit egy hatalmas medúza szakított félbe. Azok a dolgok, amiket végül még sem tettünk meg. Ezek mind-mind utazásaink kitörölhetetlen gyűjteményeivé váltak, velünk maradnak és utaznak tovább.
0 Megjegyzések