Akadnak olyan
filmek, amelyekre hónapok óta várok, és vannak olyanok, amik teljesen
váratlanul jönnek, de valahogy sokkal nagyobb hatást keltenek. Az Egyik csata a másik után
pont ilyen volt.
Őszintén szólva, az eddigiekben alig
hallottam róla, leginkább futólag láttam egy-két plakátot. Azonban, amikor rábukkantam
interneten a kritikákba és szembesültem azzal, hogy sokan az év filmjének
kiáltják ki, úgy gondoltam „oké, ezt látnom kell.” Fogtam hát a
barátaimat, Robit, Attilát és Alexet, és megbeszéltük, hogy együtt ülünk be rá
a moziba.
A hangulat már a moziterem előtt
megvolt – popcorn, kóla, viccelődés, minden. Őszintén szólva volt bennem egy
kis félsz, mert egy közel háromórás filmet megnézni mindig rizikó, ha rossz,
szenvedés lehet akár. De itt már az első jelenet elvitte az összes kétségemet: in medias res,
vagyis rögtön a dolgok közepébe vágunk, és a film úgy behúzott, hogy a végén
szó szerint úgy éreztem, egy perc sem telt el.
A film után persze nem hagytam
annyiban, mindenkit kifaggattam.
Alexnek jött be a legjobban: teljesen vakon ült be, így semmit nem várt, és pont ezért ütött akkorát. „A
testem kellett emlékeztessen, hogy néha levegőt vegyek” – mondta. Rendkívül
kedvelte, hogy a film egy pillanatig sem engedi el a néző figyelmét. Külön
kiemelte az apa–lánya kapcsolatot, ami szerinte a történet érzelmi magja volt.
Robi is nagyon elégedettnek bizonyult.
Szerinte a film attól működik igazán, hogy nem esik túlzásba – nincsenek
agyonvágott akciójelenetek, minden hihető, földhözragadt. Tetszett neki, hogy a
film a csendeket is hagyta működni: a hétköznapi beszélgetések, apró rezdülések
is ugyanúgy részei voltak a történetnek, nem csak a látvány és a robbanások.
Attila viszont kicsit kritikusabban
szemlélte a látottakat. Számára hiányos volt a felvezetés – úgy érezte, hogy
nem magyarázták el eléggé, miért tört ki a lázadás, így a konfliktus inkább bandaháborúnak
tűnt. Véleménye szerint, ha lett volna egy rövid nyitány, ami bemutatja a
helyzetet, sokkal erősebb lett volna a történet súlya. A karaktereket viszont ő
is nagyon szerette, külön kiemelte, hogy mindenkinek megvolt a saját útja,
fejlődése. A humort is díjazta, szerinte pont annyi volt benne, amennyi
kellett, bár úgy gondolta DiCaprio néha kicsit túlzásba vitte a
„könnyedkedést”. A végén így fogalmazott: „nem volt rossz, de ne volt olyan
jó sem, lehet magasra tettem a lécet”.
És én? Teljesen beszippantott. Végig
együtt izgultam a szereplőkkel, amikor ők féltek, én is éreztem a gyomromban,
amikor ők dühösek voltak, bennem is felment a pumpa. Az ilyen filmélmény az,
amiért szeretek moziba járni.
Összességében az Egyik csata a másik után című
film nemcsak szórakoztató, hanem gondolatébresztő film is. Képes arra, hogy a
nézőt teljesen bevonja a világába, és végig fenntartsa az érdeklődését. Hogy ez
2025 legjobb filmje-e, azt mindenki maga döntheti el – de annyi biztos, hogy
Anderson új alkotása méltó a figyelemre.
Gálfi Tihamér
0 Megjegyzések