Nehéz személytelenül megszólalni erről a napról. A magyar kultúra körülvesz, ebbe születtünk bele, ebben érezzük otthonosan magunkat. Mindannyiunkban munkál az ereje, melyet már kisgyermekként belénk neveltek. Az óvodában elhangzó mondókák, az iskolai versmondás és egyéb szereplés, a színházi előadások, néptáncórák, valamint rajzfilmek/filmek mind-mind meghatározták identitásunkat. Mindannyian ebből a közös tudásból építkezünk.
Sokszor mégis úgy tűnik, mintha kissé elfelejtettük volna ezt a kincsesládát. Mintha az iskola elvégzése után elhanyagolnánk…De miért? Miért kezeljük csak múltként és felejtjük el azt, hogy a jelenben is működőképes. Nem hisszük el, hogy a jelenben is történnek nagy volumenű lépések ezen a téren? Minden költő halott, a színház nem képes hatni a maga erejével? A népzene és néptánc valami tőlünk messze álló dolog? A népviseletünk hordásának már lejárt az ideje és hagyjuk, hogy a múzeumokban porosodjanak? Felnőttként talán már említésre sem méltó? Csupán egy iskolai megképződmény?
Kedves olvasó, a kultúra ma is él! Másképp, de él.
Érdekességek:
1. Kölcsey műve előtt a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk, míg a reformátusoknál a Tebenned bíztunk, elejétől fogva volt.
2. Csak a vers születése után nyolcvan évvel merült fel először, hogy Kölcsey megzenésített költeménye Magyarország hivatalos nemzeti himnusza is lehetne.
3. A Himnusz előadásának tempóját az 1920-as években Trianon és a világháborús események után lelassították.
4. Le akarták cserélni. 1945 után a szocialista blokk országainak többségében szovjet-típusúra kellett cserélni a korábbi nemzeti himnuszokat. Egy anekdota szerint Rákosi Mátyás Ilyés Gyulát és Kodály Zoltánt bízta meg egy optimistább, és Isten nevét nem tartalmazó nemzeti induló megírásával.
Patakfalvi Anita
0 Megjegyzések