Költészetnapi versajánló - a teljes elemzések

Idén a magyar költészet napját ünnepelve szerzőink megosztottak veletek néhány rövid gondolatot kedvenc verseikkel, szerzőikkel kapcsolatban. Ketten azonban úgy döntöttek, hosszabban is bemutatják, elemzik a szóban forgó műveket, így az alábbiakban közzétesszük a teljes verselemzéseket.

Kemény István: Dél - Kovács Petra elemzése

Kemény István Dél című versét évekkel ezelőtt olvastam először, és azóta is rendre eszembe jut, ha magyar versekről kérdeznek, hiszen szerintem - talán kis túlzással -  minden benne van, amiért érdemes belekóstolni az irodalom mindenkori és kortárs ízeibe, megízlelni a mai magyar versek zamatait, és elraktározni őket későbbre.

A Dél csupa kijelentő, ponttal lezárt mondatból építkezik, de ez nem vezet megmásíthatatlan igazságokhoz, ahogy befejezett, lezárt történetkezdeményhez sem. Sőt, mintha félrevezetne kissé. Első ránézésre a versben egy egyszerű műszakváltásról olvashatunk: az addig betöltött őrző-védő pozícióról való leköszönés pillanatában találkozunk a versbeszélővel, aki az újdonsült őrt kalauzolja egyre beljebb a védelmezett területre.

De ez az egykori őr, mégsem egy helyről, hanem egy teljes korszakról beszél az átadáskor, amely kimozdít bennünket elvárásaink kényelméből – talán az Isten mond le éppen a kozmikus apaszerepről? A mi kezünkbe adja a kulcsot, vagy egy más transzcendens létező a soros a gondviselői szerepkörben? 

A beszélő szüntelenül játszik a fogalmak köznapi értelmével, összetett szavakkal és asszociációkkal, folyamatos újraolvasásra késztet, még akkor is, ha látszólag közérthetően, egyszerű szavakkal fejezi ki magát. Az élő és élettelen, az emberi és nem emberi határai minduntalan elmosódnak, megkérdőjeleződnek a szövegben, amely nem kevés (ön)iróniával szól a korszakról, amelyben tetőtől talpig benne áll. 

Játszik a térérzékelésünkkel, olvasás közben többször is elveszítjük miatta az addig olyan biztosnak hitt egyensúlyunkat, a versbeli megszólított pedig csak kapkodhatja a fejét, hogy hogyan is térképezheti fel azt a kuszaságot, amit a rábízott kert, épület (talán az egész földi világ) jelent? 

A gépházat, ahová a vers utolsó sorával érkezünk meg, a beszélő – szerényen vagy kissé gúnyosan - a titokzatos jelzővel illeti: ez a gépszív lenne a titkok kamrája? A legnagyobb kérdésekre nyerhetünk itt választ? A szöveg legnagyobb bravúrja talán épp az, hogy a titokzatos szó utáni ponttal véget ér a vers. Elfogynak a szavak, azaz a lényegi dolgok működéséről sem az újonc, sem mi, olvasók nem szerzünk további ismereteket. Magunkra utalva csak találgatni tudunk, hogy mit kezdjünk a jövő gépházajtaját nyitó korszakkulccsal.

Úgy hiszem, hogy egy vers akkor működik, ha van benne titok is, és csak épp annyit árul el magáról, amennyivel a mindenkori befogadót megmozgatja. Nemcsak az agyi fogaskerereket, hanem a szívhúrokat is megpendíti. A magyar költészet napján engedjük, hogy magukhoz szólítsanak a versek, és váljanak ideiglenesen légypapírrá, hogy hozzájuk tapadhassunk, igazán szorosan a közelükben létezhessünk egy keveset.

Faludy György: Kósza lelkek - Szőke Cecília elemzése

Faludy György Kósza lelkek című verse egyedi és az emberi lélek titokzatosságát fejtegeti. A vers fő szimbóluma a lélek, amely a személy működését meghatározza és az egész rendszer legfontosabb, legérzékenyebb alkotóeleme.

A földi életben mindenki keresi az útját és bolyong a nagyvilágban, hogy megtalálja a hivatását, kiteljesedését a társadalomban. A legértékesebb és legérzékenyebb darabkája az embernek a lelke, amely nem a földi anyagiasságtól függ, hanem a belső kincsektől. A költő “árva” jelzővel látja el a központi elemet, mert az ember teljes a lélekkel, de mégis hiányérzete van. Nem találja meg benne a szeretet, amely köteléket hoz létre önmaga és társai felé. Kitér a kapcsolatok minőségére: együtt van a család, a barátok, vágynak a közelségre, de csak távolság tapasztalható a szeretet hiányában: “s mégis, mily távol van egymástól/anya és gyermek, férj és feleség!”.

A szív és a lélek hamar megtörik, hogyha nem ápolva van, hanem a gonoszság súlyával megvetve. A vers legszebb sora: “Lelkünk, mint halott lepke, oly törékeny“. A lelket nagyon könnyű összetépni és darabokra törni, amelyet már ugyanúgy nem lehet megjavítani, hogy ép legyen, mint azelőtt volt. Bármilyen apróság heget hagy benne és örök pecsétként beleég a lélekbe. Mire megtalálja a helyét újra árva és bolyongó lesz. Az emberi viselkedések, a negativizmus, a gonoszság és a kommunikáció egyaránt hozzájárul a szív és lélek elzárkózásához, elvesztéséhez. A szavaknak nagy súlya van és a nem mindig tudatosul a hétköznapi rohanásban, hogy egy-egy kimondott vagy elfojtott szó mekkora teherrel bír. 

A költő megpróbálja felhívni a figyelmet, hogy a szeretet a kötelék a lélek felé. A szív a központja az érzelmeknek, amelyek kihatnak a viselkedésre és a cselekedetekre egyaránt. Ha az sérül, akkor az ember kemény jéggé válik és a lélekhez ezután nagyon nehéz lesz a visszavezető út. A rohanó hétköznapokban elolvasva el lehet mélyülni benne, mert bemutatja a legfontosabb léti elemet: A LELKET, amely oly titokzatos, elérhetetlen, mégis éltető ereje van.