Démonaink

Lars Norén drámáját, a Démonokat október 19-én mutatták be a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, ez volt az idei évad első premierje. A rendező, Nuno Cardoso a portói São João Nemzeti Színház művészeti igazgatója, a kolozsvári közönség a 20. UTE Fest során már láthatta a Svédország című darabját.

Pethő Anikó , Szűcs Ervin, Imre Éva és Bodolai Balázs a darab UTE Fest-es előadásának végén - Fotó: Bíró István

A Démonok története voltaképpen nagyon egyszerű: Katarina (Imre Éva) és Frank (Szűcs Ervin) házassága kihűlőben van, nem értik egymást, folyamatosan veszekednek, és a szomszédjukban lakó házaspár, Jenna (Pethő Anikó) és Tomas (Bodolai Balázs) elcsábításával igyekeznek féltékennyé tenni egymást.  Amint azonban arra a rendező is felhívja a figyelmet, a Démonokban „hat szereplő van: a négy ember és a két házasság”, ez pedig az előadás hangsúlyain is látszik: ugyanakkora figyelem jut az egyes szereplőkre külön-külön, mint a köztük feszülő bonyolult viszonyrendszerre.

A Démonok stúdióelőadás, a terem szokásos elrendezését viszont a játékidőre teljesen megbontják: középen van a négyszög alakú színpad, ami Frank és Katarina lakását jeleníti meg. Van fürdőszobarész, konyharész, nappalirész és egy hálószobarész is. A színészek ebben a kis térben mozognak, új díszletelemeket nem hoznak be, a régieket nem rendezik át az előadás során. Ha valamelyik szereplő elhagyja a lakást, az a színpadról is kimegy, ez hozzájárul a Démonokban oly jól működő feszültségépítéshez: a nézőnek fogalma sincs róla, mi történik azokkal a szereplőkkel, akik épp nincsenek a lakásban (és nem spoilerezek, ha azt mondom, rengeteg dolog történhetne). A stúdióterem újszerű elrendezéséhez az is hozzátartozik, hogy a „színpadot” mind a négy irányból körbeveszik az ülőhelyek, a színészek tehát nem egy irányba játszanak, hanem négybe. Az én jegyem az A szektorba szólt (ez az az oldal, ahol a nézőtér hagyományosan szokott lenni), innen abszolút látható és érthető volt az előadás minden részlete, de a színpad más oldalain ülő ismerőseimtől is azt a visszajelzést kaptam, hogy minden fontos jelenetet jól láttak, tehát a jegyvásárlás során nem kell hosszasan dilemmázni.

A Démonok ugyanis nem egy udvarias előadás, ami csak egyszer-kétszer ijeszt rá egy kicsit a nézőre. - Fotó: Bíró István

Az előadás 2 óra 15 perc, szünet nélkül. Ez (azon túl, hogy a zavartalan műélvezet érdekében melegen ajánlott előtte meglátogatni a mosdót) lehetőséget ad a rendezőnek és a színészeknek arra, hogy töréspont nélkül tudják a végtelenségig fokozni a feszültséget. A Démonok ugyanis nem egy udvarias előadás, ami csak egyszer-kétszer ijeszt rá egy kicsit a nézőre. A középpontjában a Katarina és Frank közötti konfliktus áll, ami nem mentes a kiabálástól, nagy érzelmi kitörésektől, sőt a fizikai erőszaktól sem. A két szereplő annyira boldogtalan ebben a kapcsolatban, de ugyanakkor annyira képtelenek egymás nélkül élni, hogy már ettől is teljesen őrültként viselkednek, ezt az őrületet csak fokozza az alkoholfogyasztás. A két házaspár baráti iszogatásként induló, zokogó drámába forduló estéje anatómiai pontossággal vezeti végig a nézőt a részegség stádiumain: látjuk, ahogy az alkohol feldobja őket, lassan elmossa a gátlásokat, a gátlások eltűnésével pedig olyasmik kerülnek felszínre, amikkel józanul sem tudtak megbirkózni. A minimalizmus még ezekben a felfokozott, feszült jelenetekben is megmarad, nem fröcsköl a művér, nincs spontán technóbuli, a darab üzenete szempontjából abszolút irreleváns szexizés vagy drámai éneklés (vagyis nem operál azokkal a látványos, de túlhasznált elemekkel, amik a Magyar Színház legtöbb előadásában megjelentek az utóbbi években), még nagyon hangos zene vagy hirtelen fényhatások sincsenek, a feszültségkeltés mégis működik, a néző végig úgy érzi, hogy a következő pillanatban valami szörnyű dolog is történhet.

A színészeknek keményen feladja a leckét ez az előadás. Ameddig a színpadon vannak (ez Imre Éva és Szűcs Ervin esetében szinte a teljes játékidő), nincs olyan pillanat, amikor „kevésbé” kell szerepben lenniük. Ha a történet szempontjából épp a háttérben is vannak, fizikailag nem húzódhatnak háttérbe, hiszen a színpad mind a négy oldalán ott a közönség, így 100%-ban szerepben maradva kell fogat mosni, átöltözni stb. Emiatt ugyanakkor a legapróbb gesztusaik is hangsúlyt kapnak, az általuk megformált karakterek emberibbek lesznek, a nézőt pedig még jobban magával tudja ragadni az előadás. A dráma szövege egyszerű, emberközeli, a megszólalások alapvetően rövidek, viszont sokszor értelmetlennek, hiányosnak tűnnek. Ez tökéletesen mutatja be azt, hogy a szereplők, sokszor minden igyekezetük ellenére képtelenek megérteni egymást, ráadásul ahhoz is hozzájárul, hogy a néző pártatlan tudjon maradni – ő sem tudja igazán megérteni egyik szereplőt sem.

Bodolai Balázs és Pethő Anikó az előadásban - Fotó: Bíró István

A Démonok számomra az elmúlt időszak legambivalensebb színházélménye. Az utolsó 5 percig azt hittem, hogy felállva fogok tapsolni, annyira jól működött minden szempontból. Cardoso viszont olyat látott Norén darabjában, ami szerintem nem volt benne: reményt. A Démonok tehát tulajdonképpen happy endinget kapott, ami számomra tönkretette azt, amit addig olyan jól felépített: az egymást pusztítva-gyűlölve szerető, de egymás nélkül élni nem tudó szereplők jellemrajzát, a négy szereplő között kialakult feszültséget, azt a minimalista, merész és őszinte módot, amivel ezeket addig színpadra vitte, és belesüllyedt a klisébe. Ugyanakkor nem merném határozottan kijelenteni, hogy Cardoso tönkretette a saját rendezését, sőt ha őszinte akarok lenni, egy kicsit irigylem azért az optimizmusért, amit az ő értelmezése sugall. Ez a befejezés a hinni akaró nézőnek tényleg reményt tud adni. A hinni nem tudó néző az előző 2 órát és 10 percet kapja, és a Démonok van olyan jó előadás, hogy ennyiért is megérje megnézni.

 

Képke forrása: Kolozsvári Állami Magyar Színház – Bíró István

Balázs Hanna Imola