Nemrég
ért véget a 20. UTE Fest a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. A fesztivál 16
napja alatt 11, különböző országokból érkező társulat szórakoztatta és
(remélhetőleg) gondolkoztatta el a kolozsvári közönséget. Én a portói São João
Nemzeti Színház Svédország című darabját néztem meg november 17-én este.
Érdekelt,
hogy hogyan lehet megteremteni a kapcsolatot két ilyen (sztereotípiáikban)
ellentétesnek tűnő nép, mint a beszédes, vidám, igazi déli portugálok és a
mogorva, hallgatag, távolságtartó, igazi északi svédek között egy csupán másfél
órás előadásban. Ezen kívül a rendező, Nuno Cardoso vitte színpadra a
Kolozsvári Állami Magyar Színház legújabb darabját, az októberben bemutatott Démonokat
(erről is hamarosan olvashattok a Perspektívában), ami számomra hosszú ideje az
egyik legellentmondásosabb színházi élmény volt, így szerettem volna megnézni a
rendező egy másik munkáját is.
„Svédországban
azt mondják, nem kell nekik távolságtartás, mert lényegében erről szól svédnek
lenni” – mondta Pedro Mexia író, aki már régóta a skandináv ország bűvöletében
él. A Svédországban – első színpadi művében – azt a gyanút boncolgatja, hogy
mindannyiunknak van „egy bizonyos elképzelése” Svédországról. Egy mondhatni
diffúz mitológia: Bergman filmográfiájának „metafizikai-kínlódó” országa, a
szociáldemokrácia (elveszett?) paradicsoma, de az ördögi Strindberg vagy a
szirupos ABBA hazája is.
A
darab az 1976. szeptemberi választások utóhatását mutatja be, amelyek a Svéd
Szociáldemokrata Párt fél évszázados kormányzásának végét jelentették. A
választásokkal egyidőben megy férjhez Monika, a megkeseredett, hatvanas,
„világtól elvonult”, a politikai változás fölötti elégedettségét nyíltan
felvállaló értelmiségi, Egerman lánya. Nuno Cardoso rendezésében Svédország egy
olyan hely, ahol a jövő gondolata, az illúziók felszámolása és a jó szándékok
mind vita tárgyát képezik. Olyan hely, ahol elmosódnak a köz- és magánélet, a
politika és az intimitás közötti határok.
Amint
az az ajánlóból is kitűnik, a Svédország több, mint egy portugál író és
egy portugál rendező víziója egy skandináv országról. A Svédország görbe
tükröt állít a politika, a család és a generációs különbségek elé, és bár
vannak kérdéses, akár problémás húzásai, a néző mindenképp lesz min
gondolkozzon a 90 perc játékidő után.
A
díszlet letisztult, a színpad hátsó kétharmada deszkákkal van lefedve, a
háttérben egy kis sziget makettje látható, ami fölött fokozatosan bukik le a
nap, ezzel jelezve az idő múlását. A deszkákkal lefedett rész hol tenger fölé
kinyúló stég (ilyenkor a színpad üres egyharmadát kék lámpák világítják meg,
egyszerűen de érthetően megjelenítve a tengert), hol a család háza vagy kertje
(ilyenkor néhány, kinti vagy benti bútordarab kerül rá, például egy rendetlen
íróasztal vagy napozóágyak).
A
darab vizuálisan letisztult, nincsenek benne látványos, akciódús jelenetek. A
történet és a hangsúlyok főleg a párbeszédekből és a színészi játékból
bontakoznak ki. A portugálul nem értő néző számára tehát másfél órás agy- és
szemtorna követni a szöveg magyar fordítását, közben a színpadra is figyelni,
és megfejteni, hogy mi történhetett azokban az egy percekben, amíg beütött a technikai
zűr, és a fordítás vetítése leállt.
A
darab erőssége azonban pont az, hogy könnyen átlendíti a nézőt ezeken a
problémákon azzal, hogy végig nagyon emberi tud maradni. Mert fontos apa és
lánya bonyolult vitája a szociáldemokráciáról, de sokkal fontosabb az a
viszony, ami kettejüket összefűzi: a kölcsönös ragaszkodás, ami mindkettőjüknek
fontos, ugyanakkor egyikük sem tudja igazán megélni, mert természetük, elveik
és világszemléletük egymásénak szöges ellentéte. Egerman kiábrándult a
világból, a válása óta magányos, embergyűlölő, sznobizmusba hajló értelmiségi,
Monika pedig (részben nyilván azért, mert apja világnézetébe nőtt bele, és
bőven volt ideje megutálni ezt) igazi társasági ember, kiemelkedő
intelligenciája ellenére az ostoba, de jószívű Björnhöz készül hozzámenni, és
bár nincsenek pontos céljai az életben, igyekszik élvezni azt. Kettejük
tragédiája az, hogy bár folyamatosan fájdalmat okoznak egymásnak, mégsem tudnak
meglenni egymás nélkül.
A
generációk közti szakadékot a darab beszédökonómiája érzékelteti. Az idősek (a
tapasztalt, pozícióban levő generáció) sokkal többet beszélnek, mint a
fiatalok, az Evát (Monika húga) játszó Lisa Reis az előadást követő
beszélgetésen is felidézte, hogy a karakterének alig van szövege (mondanivalója
mégkevesebb), és a fontos pillanatokban sem szavakkal, hanem inkább
gesztusokkal fejezi ki a véleményét. Mikor Egerman eldönti, hogy nem vesz részt
a lánya esküvőjén, mert a volt felesége is ott lesz, Eva a ceremónia után némán
átnyújtja neki Monika menyasszonyi csokrát, Lisa Reis szerint ezzel azt üzeni,
hogy „Fogadd már el a sorsod!”
Az
előadás a baloldali gondolkodású író és a jobboldali gondolkodású rendező közös
alkotása. A munkafolyamat során Cardoso bevallása szerint folyamatosan átírták,
felülírták egymás ötleteit, hiszen „a legtöbb dologról abszolút ellentétes a
véleményük”. Ez a darabon annyiban látszik, hogy a történet végére sem
rajzolódik ki egy egyértelmű világnézet, egy „helyes” értelmezés, illetve
vannak olyan jelenetek, amik egyszerűen nem passzolnak egymáshoz, vagy a
jeleneten belül disszonáns egy kicsit a szöveg és a játék. Ezek az apró
disszonanciák viszont nem teszik nézhetetlenné az előadást, és részben értelmet
nyernek az előadást követő beszélgetés fényében, ahol Cardoso ezt mondta: „Ha
beszélsz valakivel, de nem akarod őt igazán megérteni, akkor előbb-utóbb el
fogsz jutni oda, hogy ki akarod nyírni. Beszélgetni egymással, egyet nem
érteni, de elfogadni a másikat – ez a béke záloga. Az elfogadás az egyetlen út
a békéhez, a színház szerepe pedig megtanítani az embereket az elfogadásra.”
Az
előadás tehát nézhető „terápiás” darabként, amiben az író és a rendező
megtanulnak kompromisszumokat kötni. Nézhető társadalmi-politikai darabként,
ami a szociáldemokrácia svédországi bukását mutatja be, és az egymásnak feszülő
politikai nézetekre van kihegyezve. Nézhető csalási drámaként, ahol a
családtagok, bár szeretik egymást, folyamatosan ártanak egymásnak. Nézhető egy
Svédországról szóló darabként, de nézhető Portugáliára vagy Romániára gondolva
is. A lényeg, hogy a Svédország nézhető és gondolható. Egy csomó,
egymással abszolút összeférhetetlen módon. Ezért volt érdemes megnézni.
Képek: Kolozsvári Állami Magyar Színház - Bíró István
0 Megjegyzések