Közel tíz évvel Erőss Zsolt tragikus halála után, Csoma
Sándor rendezésében megjelent a hegymászóról szóló film. Pontosabban a film a
hegymászó feleségéről, Sterczer Hildáról szól, és arról, hogyan dolgozta fel a
Zsoltról érkező egyre borúsabb híreket, majd a férje elvesztését. A filmet az
idei TIFF magyar napján is vetítették, itt volt alkalmam megnézni, és nektek is
csak ajánlani tudom.
2013-ban Erőss Zsolt újabb expedícióra indult: a célja az
volt, hogy megmássza a Kancsendzöngát, a Föld harmadik legmagasabb csúcsát. A
célt elérte, de a visszafelé úton társával, Kiss Péterrel együtt eltűntek.
Felesége, Sterczer Hilda nemsokára bejelentette, hogy valószínűleg meghalt, a
további keresésnek nincs értelme. Hilda két gyermekkel maradt egyedül, és a
gyásza mellett a média és a közönség sokszor kegyetlen, ítélkező
megnyilvánulásaival is küzdenie kellett. Csoma Sándor rendező úgy döntött, őt
helyezi a történet főszerepébe.
Hilda szerepére Pál Emőkét kérte fel, és jó döntést hozott.
Emőke, amennyire az akkori híradásokra vissza tudok emlékezni, hitelesen
jelenítette meg Hilda bezárkózó, már-már kegyetlenül ridegnek ható gyászát.
Tette mindezt úgy, hogy a sírás, mint szomorúságot kifejező színészi eszköz a
film nagy részében nem állt rendelkezésére. A 98 perces alkotásban a karakter
mindössze 2-3 alkalommal sír, mindegyik az utolsó negyed órában történik,
miután elérte a legnagyobb mélységet, és lassan újra elindul a lelki magasságok
irányába.
 |
| Pál Emőke, mint Hilda - kép forrása: IMDb.com |
A címbeli magasságok és mélységek egyébként nem csak a színészi játékban érhetők tetten: a rendező és az operatőr közös döntése alapján a film képkivágása az első, rossz híreket közlő telefonhívástól, Hilda fordulópontot jelentő első sírásáig lassanként folyamatosan szűkül; a szóban forgó jelenetre szinte már négyzetté záródik, mielőtt újra kinyílna. Bár ezt a vetítés után feltett kérdés szerint kevesen vették észre, én is inkább sejtettem, hogy „ez eddig nem ilyen volt”, nehéz tagadni, hogy tudat alatt is egyre inkább érezteti, ahogy Hilda lassanként bezárkózik. Ha pedig egy ilyen különleges megoldás tudat alatt is ennyire tud hatni a filmezési élményre, azért az csak megérdemel egy tapsot.
Emőkéhez hasonlóan hiteles alakítást láthatunk Trill
Zsolttól is, aki amellett, hogy külsőre nagyon jó választásnak tűnik a
szerepre, a hegymászó belső tulajdonságait is érzékletesen tudta visszaadni.
Zsolt ugyanis tartott előadást az iskolánkban, nem sokkal a lába elvesztését okozó
baleset után, és ebből is úgy emlékszem rá, ahogyan az a vásznon most megjelent:
jó humorú, kedves ember, aki kitart a céljai mellett, akkor is, ha mindenki más
szerint őrültség.
A harmadik nagyon fontos színészválasztás a gyermekszereplő,
Gerda volt, akihez szintén sikerült egy nagyon tehetséges kislányt találni.
Nagy Enikő annak ellenére, hogy korából adódóan még nem találkozott a Gerda
által megélt gyásszal, a veszteség érzésével, a film legmeghatóbb pillanatait
okozza. A néző okkal könnyezi meg azt a néhány jelenetet, amikor Gerda
fájdalmát, és az általa is megélt gyász feldolgozását ábrázolják a film
készítői. Amikor a kislány megtudja, hogy az apukája nem jön többé haza, Enikő
reakcióját sok felnőtt színész is megirigyelné. A rendező elmondása szerint az
érzelmek megjelenítésében Enikő leghasonlóbb élménye egy plüssjáték elvesztése
volt, ebből építette fel nagy tehetségről bizonyságot téve a film egyik legjobb
jelenetét, amit szépen el is visz a hátán.
 |
| Pál Emőke és Nagy Enikő, mint Hilda és Gerda - kép forrása: IMDb.com |
A történetet helyenként kiegészítették, dramaturgiai, vagy
jogi okokból, néhol megmásították, kiszínezték kicsit a valóságot, de arra is
volt példa, hogy színezés helyett visszaszürkítésre volt szükség, ugyanis az
eredeti történés annyira abszurd volt, amit a nézők nem hittek volna el. A
kínos emléktábla avatós jelenet például egyike a valóságot átíró jeleneteknek,
aminek, bár voltak valós elemei, a filmben látható formában sosem történt meg.
Mégis az egyik legszórakoztatóbb pontja lett ennek az egyébként gyásszal bőven
átitatott filmnek.
A film hátteréről egyébként a vetítés után
közönségtalálkozón is beszélhettünk a rendezővel, és a főszereplővel, majd
interjút is készítettem Csoma Sándorral, amit itt
tudtok meghallgatni.
Összességében a Magasságok és mélységek nagyszerű
filmélmény. Főként megható, és elgondolkodtató, de ha arra van szükség, vicces
és pozitív is tud lenni. A színészek remekek; a történeten érződik a
belefektetett kutatómunka, amiben az igazi Sterczer Hilda is segített; az alig
észrevehető, mégis zseniális operatőri kísérlet pedig úgy teremti meg a nézőben
a főszereplő által átélt érzelmeket, hogy észre sem veszi, mégis működik.
Bátran ajánlom bárkinek, főleg annak, aki érdeklődik a gyász
feldolgozása iránt, de arra érdemes figyelni, hogy a zsebkendő ne maradjon
otthon, hiszen ha nem is zokogni fogtok, néhány könnycsepp garantáltan
összegyűl majd a szemetekben. A film fent van Filmion, de még találkozhattok
vele a mozik kínálatában is, vagy az idei filmfesztiválok programjában, például
az októberi Filmtettfeszten.
Mihálykó Tihamér
0 Megjegyzések