Zacher a fiataloknak: „Önök legalább próbáljanak egy kicsit másképpen élni, mint ahogy mi éltünk…”

Idén márciusban ismét erdélyi turnéra indult Dr. Zacher Gábor toxikológus. Az érdeklődők számára a szakember ez alkalommal „Mindennapi mérgeink” cím alatt beszélt olyan rabláncokról, amelyek már-már népbetegségnek nevezhetők, hiszen napjainkban „mindenki függ valamitől”. Kolozsvári előadása előtt beszélgettünk a közéleti személyiségként is ismert mentőorvossal, aki személyes megküzdési taktikáin kívül üzenetet is intézett a mai fiatalság felé.

 „Most volt először olyan, hogy eszembe jutott, hogy ebbe még én is belehalhatok."

A szolgálata alatt volt-e olyan élmény, amit kiemelne, hogy alapjaiban véve megváltoztatta az életét?

Igen, a covid alatt. Én azt gondolom, hogy az mindenki számára egy olyan kihívást jelentett, amit baromi nehéz volt feldolgozni. Én azért úgy gondoltam, hogy egy fasza gyerek vagyok, akiről simán lepattannak a dolgok. Persze vesztettem már el beteget, haltak meg emberek a kezeim között, de az, amikor egy olyan nap volt, hogy mondjuk hat halotti kórösszefoglalót kellett írni, és legalább ugyanennyi hozzátartozót kellett felhívni telefonon, hogy jöjjön be, búcsúzzon el a férjtől, feleségtől, nagyszülőtől, és így tovább, az azért engem is képen vert.

Most volt először olyan, hogy eszembe jutott, hogy ebbe még én is belehalhatok. Mind a mai napig bemászom a roncsba, bemászom a vonat, a metró alá szó nélkül, eszembe nem jutnak hasonló dolgok, de ez volt az a pont, amikor ez megtörtént.

És volt egy nap, amikor egy kollégánkat temettük el, harminc nap lélegeztetést követően. Jöttem haza a kórházból, kijárási tilalom volt, de nekünk volt engedélyünk, ugye valahogy csak haza kell jutni az embernek a 72 órás műszakot követően. Tök üres volt az autópálya is meg a város is, autók sem jártak és megálltam egy autópálya pihenőjében. Kiszálltam és akkor ott üldögéltem egy fél órát a motorháztetőn, egy kicsit elelmélkedve, és átgondoltam ezt az egész dolgot. Ez volt talán az, ami úgy megérintett. Persze, voltak durva sürgősségi esetek, amelyekre az ember azért visszaemlékszik, de nem olyan jellegű dolgok, ami után azt mondtam volna, hogy húha, ez volt eddig életemben az egyedüli ilyen élmény. A covid sem változtatta meg az életemet összességében, de mégis jobban pofán vágott ez az egész történet.

Ezek fényében és az előadás témáját kiemelve hogyan küzd meg a folytonos pszichés megterheléssel?

Részben igyekszem vigyázni magamra. Fontos a családdal való együttlét, a rendszeres sportolás, szóval erre mindig van időm, végzek a műszakkal, fölveszem a futócipőt, kimegyek a rakpartra futni. 

Másrészt alapvetően én mindig igyekszem kívül maradni a dolgokon, és ez egy nagyon érdekes önvédelmi eszköz, amit nagyon sokaknak tudok ajánlani. Képzelje el a következőt: van önnek egy hullahopp karikája. Ezt a karikát leteszi a földre, és beleáll a közepébe. Fogja ezt látni, mind a 360 fokban? Nem. Annyit fog látni belőle, amennyit ugye a látótere megenged. Persze, foroghat, és akkor összeáll a kép, de egyszerre nem fogja egészben látni. Én, ha ott állok önnel szemben néhány méter távolságra, akkor látom az egészet. De ha én belépek az ön hullahopp karikájába, az ön problémájába, és ezt mind magamra veszem, akkor elvesztem az objektivitásomat. Ez a kívülmaradás szerintem nagyon jól tudná védeni az embereket. Abban a pillanatban, amikor én belépek a problémába, ön azt mondja nekem, hogy képzeld magad a helyembe. Én nem tudom az ön helyébe képzelni magam. 

Én a magam életét élem, annak minden pozitív és negatív részével együtt. De én az ön problémáját akkor látom reálisnak, ha kívül maradok. Ráadásul ha be is lépnék az ön körébe, ön átadná nekem a problémát, hogy oldjam meg, és én nem tudnám megoldani, ki tehetne róla? Nyilván én. Épp ezért ezt ilyen formában nem szabad.

„Én mindig igyekszem kívül maradni a dolgokon."

Pedig napjainkban az emberek egyénenként nem igen szeretnek a saját házuk táján söprögetni, könnyebb mások életével foglalkozni, hogy kilépjünk egy időre a sajátunkból. Hogyan látja ennek a fiatalságnak a jövőjének alakulását?

Nem látok szép jövőt. A legújabb felmérések alapján az egyetemi, főiskolai hallgatók 51 százaléka szorong. Minden hetedik magyar középiskolásnak közepesen súlyos mentális problémái vannak. A Vadaskert Alapítvány működteti a legnagyobb ilyen ifjúsági pszichiátriai ellátórendszert, ahol 40 százalékkal megnőtt a betegeknek a száma. És itt nem a 60 éves, vagy a 80 éves demens beteget kezelik, hanem mondjuk a 18 alattiakat, akik menekülnek a szorongásuk elől.

Az amerikai statisztika azt mondja, hogy csak minden negyedik amerikai fiatal érzi magát mentálisan tökéletes állapotban. Gondoljunk bele, hogy például én, “okos és bölcs felnőtt”, milyen földet fogok önökre hagyni? Nem gondolkodom 30 évben, nem valószínű, hogy megérem a 93 évet, de önöknek még tök jó esélyük van arra, hogy mondjuk 2090-ig éljenek. Globális felmelegedés, olvadó jégsapkák, megszűnő évszakok. Ha Antonio Vivaldi ma élne, meg tudná írni a négy évszakot? Nem. Talán kettőt.

Szóval a fiatalabb generációk ilyen világban nevelkednek, és lesznek majd felnőttek. Önök előtt is még nagyon-nagyon sok dolog van, ami nem éppen a legjobb. Gondoljunk bele az inflációba: elment mondjuk három évvel ezelőtt, amikor betöltötte a tizennyolcat a barátaival, beültek egy kávézóba, fizettek egy egység pénzt. Ma mennyit fizetnek érte? Másfelet. Ugyanazt a kávét itta, ugyanúgy evett hozzá esetleg egy süteményt, semmi nem változott, de az ára az jelentős módon nőtt. Gondoljunk bele, hogy hány olyan fiatal lehet, aki mondjuk 150 vagy 200 kilométerre lakik Kolozsvártól. Mi lenne, ha ezek a  családok nem tudnák azt megengedni, hogy béreljenek egy lakást, vagy csak egy ágyat a kollégiumban? Akkor tudnának továbbtanulni? És lehet, hogy tök jól teljesítenek, leérettségiztek szép eredményekkel, de egyszerűen a család azt mondja, hogy kislányom, nem tudjuk ezt neked kifizetni. Hány ilyen fiatal lehet megélhetési krízisben? És így szélesedik a társadalmi olló, egyre többen elszegényednek.

Megint csak nem egy olyan dolog, ami kellemes megnyugvással tölti az embert, hogy mi van, ha ez a fránya háború involválódik, ha a NATO belekerül a háborúba. Hány fiatal lány örülne, hogyha édesapja, vagy a párja ott guggolna egy lövészárokban, géppuskával a kezében és rohamra vezényelnék őt? Vagy itt van ez az észak-koreai diktátor, aki atomcsapással fenyegeti a világot. Ez nem ad okot szorongásra, nem adhat okot egy bizonytalan jövőképre?

A szerző Dr. Zacher Gáborral az interjú készítésekor

Mindezekre tekintettel, ön mit üzenne a mai fiatalságnak?

Ez most nehéz kérdés számomra is… Azt, hogy önök legalább próbáljanak egy kicsit másképpen élni, mint ahogy mi éltünk. Egyrészt tanuljanak meg egy csomó dolgot, elengedni apró mérgeket. Másodszor, ne felejtsenek el gondolkodni, mert ha vakon hiszünk az Origónak, az M1-nek, meg a Kossuth Rádiónak, akkor az nem jó.

Valahogy most nem jó irányba mennek a dolgok, legalábbis én úgy gondolom. És előbb-utóbb ugye a köldökzsinór ha nem is kerül átvágásra, de beszűkül, kevesebb lesz benne a véráramlás, és nagyon sok minden meg fog változni. Vigyázzanak erre a világra, amit mi eléggé el tudtunk rontani, és így hagyjuk valójában önökre. Ne felejtsék el azt, hogy merjenek kiállni és merjék a véleményüket elmondani minderről.

Képek: György Csongor - Eventikum

Varga Krisztina