#ismerdmegaperspit - Vass Réka: Úgy tekintek az életemre, mint egy sok-sok darabból álló kirakósra

A Perspektíva interjúsorozat következő részében Vass Rékával beszélgettünk fordulópontjairól és motivációjának forrásairól. 

Réka három éve csatlakozott a Perspektívához, két éve pedig segédszerkesztőként tevékenykedik a diáklapnál. Ezalatt az időszak alatt mintha a perspisek új életet leheltek volna a lapba. Ebben Rékát írás szeretete és interjús készségei is segítették, kommunikáció és PR szakos tanulmányai mellett.

Ő készítette a Szász Zsuzsis interjút, amely a fotós történetét közelebb hozta közönségéhez (és hozzám is), de az életútinterjúk mellett, a szerzőt gyakran foglalkoztatják az inspiráló személyiségek, mint Nick Vujicic, de nem is kell ahhoz Ausztráliáig mennie, hogy a hétköznapokban felfedezzen olyan kalandorokat, mint a csíkszeredai Domokos István, aki megjárta a világ egyik legembertpróbálóbb túráját.

Rékát tehát írásai alapján különösen foglalkoztatja a lélek mélysége és ereje, illetve a világ amelyben élünk. A Perspektíva interjúsorozatának következő részéből pedig az is kiderül, hogy mi az, amiből ő erőt merít munkájához, hogy több területre kiterjedő lelkesedését fenntartsa.

 

Amikor a kérdéseket összeállítottam, találkoztam egy idézettel az időfaladon: „Lehet, hogy a fájdalom emlékeztet arra, hogy élünk, a szeretet viszont arra emlékeztet, hogy miért élünk.” Ez az idézet WM. Paul Young Keresztutak című regényéből származik. Mit jelképez számodra?

Úgy tapasztalom, hogy hajlamosak vagyunk úgy élni a mindennapjainkat, hogy rossz pontra helyezzük a fókuszt. Gyakran én magam is fájdalomközpontú vagyok, aztán tudatosul bennem, hogy már megint engedtem, hogy a negatív dolgokra, esetleges hiányosságokra terelődjön a figyelmem, holott van valami, ami értelmet ad minden fájdalomnak, minden nehézségnek, és ez a szeretet. Nem mindig könnyű szeretni. Amikor viszont úgy döntünk, hogy mégis szeretettel, elfogadással fordulunk valaki felé, akkor igazából egy élő láncba kapcsolódunk bele. Gyakran csak egy egészen apró mosoly is óriási erővel bír, és nincs nagyobb elégtétel az életben, mint látni, hogy valakinek szebbé vagy könnyebbé tettük az életét.

 

Van olyan, amin változtatnál, ha megtehetnéd?

Úgy tekintek az életemre, mint egy sok-sok darabból álló kirakósra. Ezek a darabok hol színesek, hol pedig szürkék, de mind-mind kellenek ahhoz, hogy a végén teljes legyen a kép. Ha minden darab egyszínű lenne, akkor az összkép nem nyújtana különösebb látványt. Azt gondolom, hogy azok az események, amiket megéltem alakítottak és alakítanak azzá, aki vagyok, és aki majd a jövőben leszek. Ha bármit megváltoztatnék a múltban, az teljesen más jelent formálna. Én pedig szeretem a jelenemet.

 

WM. Paul Young egy amolyan vallásos szerző, aki a könyvein keresztül Isten üzeneteinek megértését is szolgálja. Hogyan jelenik meg a kereszténység a te életedben?

A kereszténység számomra tudatosságot jelent. Azt jelenti, hogy elfogadom a másik embert, függetlenül attól, hogy mit gondol, mit hisz vagy mit csinál. A kereszténység önbizalmat is ad, hiszen tudom, hogy nem a tetteimtől, azaz az esetleges bukásaimtól vagy sikereimtől függ az értékem, hanem egyszerűen csak attól, hogy létezem. Ez óriási szabadságot ad, hiszen nem kell őrülten másokhoz méregetnem magam, egyszerűen a saját tempómban, a saját irányomban haladok, pont úgy, ahogy annak lennie kell. Ugyanakkor segít abban is, hogy úgy tekintsek másokra is, hogy minden tett, szó vagy döntés mögött lássam az embert, és benne az értéket.

 

Ahogyan én ismerlek, mindig a legjobbat próbálod kihozni magadból. Ez a baráti kapcsolataid mélységén is érződik. Mi az az emlék, ami megmaradt, mielőtt Kolozsvárra költöztél?

Igen, alapvetően egy maximalista ember vagyok. Törekszem a legjobbra, de azt is rögtön hozzátenném, hogy mindezt az energiát csak abba fektetem bele, amit valóban fontosnak találok.

Kolozsvárra költözésem előtt emlékszem, hogy óriási kíváncsiság volt bennem. Izgatottan vártam, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg azt az érzést, hogy milyen egyetemistának lenni, amelyet már a testvéreim előttem jó pár évvel ezelőtt átéltek.

A várost már réges-régen kinéztem magamnak. Többször voltunk osztálykiránduláson, a családdal és minden alkalommal rácsodálkoztam. Ez az érzés három év után sem változott. Emlékszem a szüleim féltve, de mégis büszkeséggel telve engedtek utamra. Fantasztikus érzés volt tudni, hogy egy percig sem kételkednek bennem és a döntéseimben. Ezt az érzést a mai napig újra és újra átélem, minden tőlük való búcsúzás alkalmával.

 

Mennyire volt nehéz meghozni a döntést, hogy melyik szakra menj?

Tizenkettedik osztályban döntöttem el, hogy kommunikáció szakra szeretnék menni. Életem nagyobb döntéseit mindig nehezebben és körültekintőbben hozom meg. A szak kiválasztásnál több opción is elgondolkodtam, de a kommunikáció keltette fel leginkább az érdeklődésem.

Egyik nap a liciben, jelezték, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemtől jöttek, hogy bemutassák a szakokat a végzős diákoknak. Emlékszem, rengeteg kis szórólap volt, minden szaknak külön. Ezeken a lapokon rajta voltak a szakok elérhetőségei. Amikor a kezembe vettem a kommunikációs szórólapját, belém hasított a gondolat: ez az a szak, amit mindvégig kerestem. Ezután tudatosan kezdtem utána nézni, pontosan mi lehetek, milyen tárgyakat tanulok, milyen véleményekkel vannak a szakról az ott végzettek. Ahogy keresgéltem, egyre több közös pontot fedeztem fel magamban és a kommunikáció szakban. Amikor jelentkeztem, nem volt B opcióm, biztos voltam benne, hogy itt a helyem.

 

Milyen más opciók lehettek volna, ha a kommunikáció nem lesz „első látásra szerelem” számodra?

Mielőtt tudomást szereztem róla, több irányt is fontolóra vettem, minta pszichológia, újságírás, bölcsészet. Ezek mind-mind érdekeltek, de valahogy egyikben sem láttam igazán önmagam.

 

Kolozsváron látszólag hamar feltaláltad magad, és több közösség felé is nyitottál.

Igen. Amikor felköltöztem, már rengeteg ismerősöm és jó néhány barátom fent volt Kolozsváron. Olyanok is, akik más városból érkeztek, akiket táborokból ismertem meg. A közös találkozási pontoknak köszönhetően sosem éreztem magam egyedül és nem okozott nehézséget az ismerkedés sem.

 

Hogyan jött az életedbe a Perspektíva diáklap?

A perspektívás pályafutásom első év elején kezdődött. Akkoriban az egyik csoporttársam, Bereczki Szilvi volt a főszerkesztő, tőle hallottam, hogy lehet jelentkezni a szerkesztőségbe. Bevallom, volt bennem egy kis izgalom, hogy vajon képes leszek felvenni a tempót? Helyt fogok tudni állni? Mivel azonban a Perspektíva egy nyitott és barátságos közösség, könnyen megtaláltam a helyem benne.

 

Milyennek látod a lap utóbbi három évét? Merre haladtok, milyen változások voltak és mik várhatóak még?

Bátran kijelenthetem, hogy az utóbbi három évben a diáklap nagy fejlődésen ment keresztül. A nyitottság és lelkesedés meghozta a hatását, és tehetséges egyetemistákat vonzott be a szerkesztőség életébe. A perspis lét, bár klisésen hangzik, de tényleg egy külön életforma, ami nem csak szakmai fejlődést garantál, hanem személyiségbelit is. Jövőbeli célunk, hogy tovább bővítsük a csapatunkat és egymást bátorítva írjunk, fejlődjünk, illetve csípjük nyakon a kolozsvári egyetemistákat érintő témákat.

 

A kommunikáció szak alapképzését már elvégezted. Ez újabb nagy döntések elé állított. Mik a te további terveid?

A jövőben mesterizni fogok a BBTE mentálhigiéné szakán, ezzel párhuzamosan pedig elkezdek dolgozni, ami lényegében azt jelenti, hogy még két évig biztosan a kincses városban maradok. A többi egy másik puzzle darab rejtélye.

Tőkés Hunor