Kedves Rokon!
Remélem
e levelem téged jó egészségben, és biztonságban talál. Mesélnem kell neked,
mert attól nekem is könnyebb lesz. Minden úgy kezdődött, hogy miután apámat
lefejezték, kinek a toll volt legnagyobb fegyvere, bátyám munkatáborba került. Amikor
utoljára néztem a sötét szemeibe, láttam benne azt a félelmet, amely engem is
halálra rémített. Ekkor már tudtam, hogy ez csak a kezdete egy fájdalmas
időszaknak. Ekkor jött el a Metz Yeghern. Engem egy ideig török nő bujtatott,
akit emiatt meggyilkoltak. Én még akkor is szerencsésnek mondhattam magam, mert
nem kaptak el, de egy segítő lélek halála az egész életemen keresztül fog
kísérni. Imáimban mindig hálát fogok neki mondani. Végül engem is megtaláltak,
s így én is csatlakoztam több ezer társamhoz a sivatagban, ahol a perzselő
forróságban, víz és ennivaló nélkül meneteltünk. Az időérzetem elég hamar
elvesztettem, s igazság szerint nem emlékszem túl sokra. Azt hiszem Isten
könyörülete ez, ám vannak bizonyos emlékfoszlányaim. Megismerkedtem egy lánnyal,
ak elmesélte, hogyan bántalmazták őt a török katonák. Még olyan fiatal volt, s
mégis képesek voltak ezt tenni vele, egy gyermekkel. Amikor összeesett s nem
mozdult többé, nem állhattam meg, nem búcsúzhattam el tőle, nem mondhattam
neki, hogy minden rendben lesz. Tovább kellett mennem. Azóta azt kívánom, bár
én is meghalhattam volna akkor, ám az én sorsom más irányította, méghozzá a
férjem, kire gyűlölettel fogok gondolni halálom napjáig. Meglátott engem, s
megmentett, legalábbis ő így fogalmazza meg. Hálásnak kell lennem neki. Fel
kellett vennem a nevét s a hitét, s méhemben a mérgezett gyümölcs fejlődik
éppen. Árnyéka vagyok már csak régi önmagamnak. Az új életemben sosem lelhetek se
otthonra, se családra már. Remélem, válaszolsz levelemre, s egy jobb sors
történetét hallhatom majd felőled.
Ölelve
csókol,
Makruhi
Fiktív levelem az örmény népirtás kezdetének megemlékezésére készült. 1915. április 24-én 250 örmény értelmiségit tartóztattak le és végeztek ki, majd elkezdték az örmények tömeges deportálását a mezopotámiai sivatagba. A deportáltak füvet, sáskát, döghúst vagy saját halottaik húsát ették. Anatólia és Kilíkia 2,5 milliós örmény lakosságából 1915 és 1922 között 1,5 milliót irtottak ki, a többiek pedig menekültté váltak. A mészárlások azonban büntetlenül maradtak. Törökország, bár elismeri, hogy török katonák megöltek örményeket, azt mégis tagadja, hogy népirtás lett volna.
Zsiráflány
Nyitókép forrása: Wikipedia
0 Megjegyzések