Mielőtt a koronavírus sok tervet tönkretéve berobbant az életünkbe, a magyar stand-up comedy rajongói egy új tv felvételről kaptak hírt. Kovács András Péter posztolt a Facebook oldalára, hogy nemsokára tévébe kerül a nagysikerű Életed filmje című előadása, és el is határoztam, hogy ennek kapcsán interjút készítek vele.
A válasz két hónapig váratott magára, már-már lemondtam róla, de nemrég új emailt jelzett a telefonom. Meglepetésemre most nem valami reklámot kaptam és nem is törték fel valamelyik fiókomat. KAP írt választ és azt mondta, részéről lehetséges egy interjú elkészítése. Hétvégén megbeszéltük az időpontot, küldtem egy Zoom linket, és következő hétfőn, pontban 11 órakor fel is villant az értesítés: Andras Kovacs wants to join your meeting.
Mint kedvcsináló, ki tudnál emelni az Életed filmje előadásból valamit, vagy egy kis szóbeli trailert mondani?
Az életről szól. Egy nagyon nagy vállalás, az élet egészéről szól az est, szépen végighaladva az egyes életszakaszokon, végigvéve azoknak a furcsaságait egészen a gyerekkortól a kamaszkoron keresztül, a felnőttkor gyötrelmein egészen az öregkorig, és hát a végén elérkezünk a halálhoz, ami egy nagyon kemény téma, és szerintem még így színpadon, vicces formában senki nem foglalkozott vele. Azért is rendhagyó ez az est, mert egyrészt mer ilyen témákhoz nyúlni, másrészt meg meri azt csinálni, hogy nem feltétlenül végig nevettet és szórakoztat, hanem vannak benne nagyon elgondolkodtató vagy akár könnyfakasztó részek is. Érdekes, hogy pont ezért szeretik. A vége nagyon szomorú, katartikus és senki nem a poénokat emlegeti belőle, hanem a végén azt a torokszorító, könnyfakasztó érzést.
Akartam is kérdezni, hogy hogyan fogadják ezt a komolyságot, de ezek szerint tetszik nekik.
Igen, tetszik, még soha egy estemre se kaptam utólag ennyi visszajelzést üzenetben, mint erre, mindegyik pozitív volt és köszönik az élményt.
A tévépremier mikorra várható?
Nem tudok még pontosat mondani, annyit tudok, hogy valamikor szeptember végén, október elején, az ősz első felében talán.
Ráhangolódásként újranéztem a Vihar a biliben című estedet. Muszáj megkérdeznem, hogy Mariann és Csaba hogy vannak? (annak, aki nem látta volna az előadást, a tévéfelvételen KAP egy fiatal páron keresztül viccelődött a párkapcsolatokról és meg is jegyezte, hogy az adás után sok ilyen kérdést fog kapni)
Igen, ezt tényleg sokan kérdezik azóta. Utána láttam Mariannt és Csabát esten, úgyhogy nem riasztottam el őket egy életre. És olyan jó látni ilyen visszatérő nézőket. Még annak idején, amikor a KAPtár videókat csináltam Youtube-ra, ott volt egy rész, hogy rámutatok egy női nézőre, hogy ő a feleségem, aztán persze kiderül, hogy nem, és azt a párt is azóta többször láttam előadáson, pedig annak már hat éve.
Az említett KAPtárban elhangzik egy történet a román nyelvtudásodról és a székelyudvarhelyi rendőrökről. Van esetleg mást erdélyhez kötődő sztorid, amit nem hallhattunk?
Kolozsvárról a legszebb az volt, amikor voltam ott pár éve fellépni és Zsók Levente lépett fel előttem. És előtte összegyűltünk a Bulgakovban, ha jól emlékszem, ott beszélgettünk a szervezőkkel előtte pár órával, és kérdezte az egyik a másikat, hogy hogy van Levente? Annyit mondott a másik szervező, hogy „Itt volt s aluszik”. Ebből tudtuk, hogy Levente a Bulgakovban fogyasztott intenzíven fellépés előtt. De aztán nagyon szépen magához tért, és gyönyörű előadást csinált.
Karanténban és előtte is sok stand-uptól független Youtube videót láthattunk tőled. Ezeknek a készítését tanultad, vagy magadat képzed?
Többnyire magamat fejlesztettem. Még 2006 környékén dolgoztam műsorgyártó cégnél, ahol tévéműsorokat gyártottunk, úgyhogy valamennyire beleláttam a forgatásnak, meg az utómunkának a folyamatába, és érdekelt is annyira, hogy később megtanultam és tökéletesítettem a saját időmben meg saját költségemen. Nagyon jó hasznát vettem ennek a karantén alatt, mert tényleg nem lehetett senki segítségét kérni, az ember magára volt utalva és amit itthon a saját eszközeimmel tudtam csinálni, azt csináltam. És érdekes volt látni azt is a karantén alatt, ami egyébként egy személyiségteszt volt, hogy ki mennyire tud alkalmazkodni. Volt aki falfehér arccal reszketett, hogy most mi lesz, nekem meg egy percig nem volt kérdés, hogy ha nem színpad, akkor hozzányúlok a kamerához, és már az első héten tudtam produkálni a kis karantén dalomat, amit aztán kétmillióan láttak és utána is jónéhány olyan dolgot, amit szerettek a nézők. Pont tegnap jött oda fellépés után két lány, hogy nagyon köszönik a karantén alatt nyújtott tevékenységemet, mert nagyon sok erőt adott nekik. Úgyhogy úgy látszik megérte, nem csak magamban tartottam a lelket, hanem másban is.
A karantén után milyenek az első szabadtéri fellépések?
Csodálatosak voltak, és még mindig tart a nézők részéről az öröm, hogy végre kiszabadulhatnak, programokon vehetnek részt, mintha minden a régi lenne, és gyakorlatilag megháromszorozódik a hangulat az előadásokon. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy akkor nekem kevésbé kell odatenni magam, hanem ugyanúgy én is ezerrel égek a színpadon. Érdekes látni azt, hogy valahogy az embereknek elegük lett a karanténos témából. Megfogadtam magamnak, hogy nem nagyon foglalkozom majd vele, de pár anyag összegyűlt és azt mondogatom, de az embereknek elegük lett a saját nyomorukból a karantén alatt, már nem kíváncsiak az enyémre. Bár aktuális ez a téma, de nem kívánják a nézők. De minket nagyon szeretnek és az a legszebb, hogy most az előadás elején kapok akkora tapsokat, mint máskor a végén és ez nagyon jól esik.
Amikor majd tényleg teljesen vége ennek a felfordulásnak, számíthatunk-e rád Erdélyben, akár humorfeszten vagy egy turné keretei között?
Hát elég messze van Erdély, úgyhogy csak egy nagyobb turnéval érné meg, de mivel a fellépéseket nem én szervezem, hanem a Dumaszínház, ez teljes mértékben rajtuk áll vagy bukik. Már öt vagy hat éve, hogy Aranyosi Péterrel körbeturnéztuk Erdélyt, úgyhogy szerintem megérett az idő egy újabbra és remélem, hogy majd össze is jön.
A végéhez közeledve még arra lennék kíváncsi, hogy szeretsz-e olvasni, és ha igen, akkor mit?
Szeretek olvasni, nagyon is, csak az a baj, hogy a három gyerek mellett nem nagyon van rá időm, és az utóbbi fél évben egyáltalán nem volt. Hogy mit: nagyon szeretem a kortárs magyar írókat, van néhány kedvencem, mint Háy János, Dragomán György, nagyon szeretem a pszichológiai könyveket, mert azok nagyon sok ihletet adnak az előadásokhoz is, és nagyon szeretem az ilyen népszerű tudományos könyveket, amik antropológiát, szociológiát, történelmet magyaráznak el érthető formában, olyan fontos kérdésekről, amik a mindennapjainkat érintik.
Olvasóink nagyrészt egyetemisták. Neked hogy teltek az egyetemi évek? Mint végszó, mit tudsz üzenni a mostani fiataloknak?
Csodálatos egyetemi éveket tudhatok magam mögött, én az ELTE jogi karára jártam Budapesten. Nekem olyan jó gimnáziumom volt, hogy az egyetemi éveim akár csak megközelíthetik ezt, úgyhogy durcásan, sértődötten ültem az egyetemen majdnem a teljes első évben. Utána kezdtem igazán felengedni és barátkozni, tagja voltam a hallgatói önkormányzatnak, én is írtam a kari újságot, és bár a jog nagyon száraz de mégis jó volt közben az egyetemen olyan dolgokban részt venni, amik kapcsán megismerhettem nagyon jó embereket és ezek a barátságok a mai napig tartanak. Az ember nem is tudja, hogy ezek az évek mennyire meghatározóak lehetnek és nem csak a megszerzett tudás miatt, hanem a megszerzett kapcsolatok miatt is, amit a többi diákkal, esetleg tanárral építünk ki. Ezek most látszólag jelentéktelenek, de higgye el a kedves egyetemi olvasótábor, hogy ezek nagyon fontosak lesznek.
Ez az üzenet jó végszó. Köszönöm a lehetőséget, és további sok sikert kívánunk Andrásnak!
Mihálykó Tihamér
0 Megjegyzések