Múlt héten végre úgy éreztem, hogy készen állok a következő próbálkozásra. Büszkén közlöm, hogy másodszorra a zsemle is finom lett és a lábam is épen maradt, ami a legutóbbi próbálkozásra nem volt igaz. De ez már egy másik történet.
Az ötlet, hogy egyszer végre jó zsemlét süssek, már akkor megszületett, amikor az első próbálkozás tömör, nehéz végeredményét a kezembe vettem. A végső elhatározáshoz kellett egy ígéret, hogy a közeljövőben írok valamiről és mivel más nem jutott eszembe, kedd délután neki is láttam. Az előkészületek lassan mentek, mert nehezen találtam megfelelő zenét, de vacsorára elkészült hat kicsi gombóc, amik sajnos rövid idő után távoztak is az élők sorából.
A zene után először a receptet kerestem meg. Kimértem a hozzávalókat, egymás mellé pakoltam őket az asztalon, lefotóztam őket, aztán nekikezdtem. Ellenkezve a recepttel, a lisztet és az élesztős tejet kicsit összekevertem, majd elmentem olvasni, amíg a tészta pihent. Tíz perc múlva, tanulva legutóbbi hibámból, jól megsóztam a tésztát és hozzáadtam a vajat, majd megint magára hagytam és néztem egy kis Jóbarátokat. Következő lépésként hat darabra vágtam a tésztát, gombócokat formásztam belőle és ismét hagytam kelni, mert kicsinek ítéltem őket. Sokat azonban nem keltek, mert tesóm rámszólt, hogy vacsorára azt akar enni és kezd éhes lenni, úgyhogy bedobtam a sütőbe és megint vártam.
Háromnegyed hétkor hat csini kicsi zsemlét vettem ki a sütőből, amiknek az illata jókat ígért. Amíg töltődött a telefon vártam a fotóval, ezért van az, hogy a képen csak az elkészült mennyiség fele látható. A receptben nem volt benne, de ha kipróbáljátok, bekenhetitek egy kis tojással a tetejét, finom lesz, és nálatok sem éri majd meg a reggelt.
Olvassatok Perspit, főzzetek finomakat!
Mihálykó Tihamér
0 Megjegyzések