Jakab Tamás: Fel kellett nőni ahhoz, hogy találkozzál önmagaddal

Őszinteség, kedvesség, nyitottság, tehetség. Talán e négy szóval tudnám jellemezni az interjúalanyomat. Jakab Tamás egy fiatal kolozsvári színész, aki jelenleg a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház tagja. Az interjúban mesél hivatásáról, céljairól, arról, hogy milyen is volt távol kerülni a családjától, illetve egyedül átélni a karantént. 

Mikor döntötted el, hogy te színire szeretnél jelentkezni? Miért épp a színészet? Volt valamikor egy átkattanásod, vagy egy különös történet, ami ehhez fűz?

Nem, ez érdekes, nem volt átkattanás, egyszerűen egy érzés volt. Ugye mondják azt, hogy vannak a hivatásszerű szakmák, talán ezt is bele lehet sorolni. Amióta tudatában vagyok annak, hogy el kell helyezkedjek valahol az életben, valamiből pénzt kell keressek, valamivel foglalkoznom kell, onnantól kezdve tudom, hogy színész akarok lenni. Tehát nem volt soha B vagy C opció, talán ez vagy talán az, vagy az jobban fizet, nem voltak ezek a kérdések. Ugye a családban volt hajlam édesapámon keresztül, ő operaénekes. Elég sokat jártam gyerekkoromban operába; színházba keveset, de azért a színpadhoz mindig közel álltam. Utána diákszínjátszóztam az iskolámban, a Báthory István Elméleti Líceumban, de nem mondhatnám, hogy ez volt az, ami elindította ezt bennem. Ezt tényleg úgy kell elképzelni, mint egy nagyon erős érzést, ami annyira biztos, hogy nem kérdőjelezed meg.

Melyik a számodra legkedvesebb darab, amiben eddig játszottál? Miért?

Talán a Migránsokat mondanám. Az egy Matei Vișniec darab, ami az első szerepem volt itt, Udvarhelyen. Azért hívtak le, mert be kellett ugrani. Talán azért áll a szívemhez a legközelebb, mert nagyon jó volt szerepelni olyan darabban, amiben te magad is fontos vagy, de közben érzed a csapatszellemet, hogy a csapat milyen jól együtt tud működni, és ez pont egy olyan előadás, ami egyik a másik nélkül nem működik. Tehát nincs senki, aki főszereplő lenne, és elvinné a hátán, hanem, ha az egyiknek nem megy, akkor a másik fel kell húzza, és ezt rettenetesen jó megtapasztalni. Ritka az ilyen alkalom, amikor benne vagy egy munkafolyamatban, és ott vannak körülötted még 10-12-en, és mindenkin azt érzed, hogy utolsó izzadságcseppjéig azon van, hogy igen, ezt most a csapatért csinálja, azért, hogy jó legyen, hogy működjön. Mert a legtöbb színdarabban ugye az van, hogy van 1-2 főszereplő, vannak kisebb-nagyobb mellékszerepek, de főleg a főszereplők azok, akik elviszik a hátukon maga az egész előadást. Az is egy fontos része, azt is meg kell tapasztalni, de ez ritkább, és szerintem sokkal tanulságosabb.

Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást az egyetemen?

Számomra a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy fel kellett nőni a feladathoz, ahhoz, hogy találkozzál önmagaddal. Amikor elkezdtem a főiskolát nekem volt egy nagyon erős képem arról, hogy ez nekem menni fog, mert annyira akartam. Azelőtt jártam szavalóversenyekre, kisebb nagyobb sikerekkel, de azt hittem, hogy ez nekem menni fog. Hát ez ennél sokkal, de sokkal keményebb, itt tényleg bele kell ásni a lelkedbe, ami nem mindig kellemes. Mi hajlamosak vagyunk a hétköznapokban a felszínen maradni, minél kevesebb érzelmet megélni, mert az esetleg fáj, az szenvedést okoz, azzal nem jó találkozni, inkább maradunk a komfortzónában. Na, és pont ez az, ami a főiskolán nagyon nehéz, hogy kimozdulj a komfortzónádból reggel tízkor, délután ötkor, este nyolckor vagy éjszaka háromkor. A program az hosszú, de megszokható, inkább a kimozdulás, az volt a legnehezebb.

Hogyan élted meg azt, hogy viszonylag távol kerültél a családodtól a munkád miatt?

Nagyon jól igazából, valahol ez bennem volt már Kolozsváron is, hogy szeretnék egyedül lenni, szeretném látni, hogy milyen az, amikor tényleg egyedül élsz, és saját magadnak kell megteremtsed a mindennapiakat. Szerintem jól is sült el, nem éreztem soha azt, hogy ne tudnék megoldani egy helyzetet. Közben azért jó tudni persze, hogy a család ott van a hátad mögött, hogy van hová hazamenni, jó visszagondolni Kolozsvárra is, jó visszamenni, amikor van időm, de teljesen meg vagyok békélve ezzel a helyzettel, hogy rendben van, hogyha én nem rakom be a mosást, akkor nem lesznek tiszta ruhák, ha nem főzöm valamit, akkor nem lesz kaja, ezt így bele kellett építeni az életembe, és szeretem, tényleg szeretem.

Rátérve a karaténos időszakra, ilyenkor ez így nem volt nehezebb, hogy egyedül vagy és ezzel is kellett foglalkozzál minden mellett?

Nem, hogyha őszinte akarok lenni, karatén időszakban a színház nagyon a háttérbe került. Persze, gondoltam rá, de nem görcsösen. Karantén időszakban pont az került előnybe, ami talán addig nem volt olyan fontos a színház miatt. És felépítettem egy rendszert az életembe igazából, egy itthoni rendszert úgymond. Ez most elgondolkodtatott, hogy a színház mennyire háttérbe tudott szorulni egy ilyen szélsőséges helyzetben. Más dolgok kerültek előnybe. Az, hogy egyedül vagy saját magaddal, nincsen semmi más, ami elterelje a gondolataid, az önkéntelenül kihozza a félelmeidet, a frusztrációkat, a görcseidet, amik eddig is ott voltak, csak azért, mert volt mit csinálni, volt pörgés, volt élet, ezeket félre lehetett tenni. Így most nem. Ezeknek a dolgoknak a legyőzése sokkal fontosabb volt, mint az, hogy én azon gondolkodjak, hogy a színházzal most mi van, a színházzal most mi lesz. Lehet, hogy nem szép, de úgy gondolkodtam erről, hogy ezen én változtatni úgysem tudok, ez az időszak most nem arról szól. Háboroghatok, akkor se fogom legyőzni egyedül. És a színházzal, hogy mi lesz, az kialakul, színház lesz, ez biztos, hogy milyen formában, az kialakul, de nem akartam itthon a négy fal között azon tűnödni, vagy rágódni, hogy most vajon akkor velem, mint színész mi lesz. Inkább rágódtam azon, hogy velem, mint Jakab Tamással, mi van most így, 23 és fél évesen.

Közösen, mint társulat hogyan éltétek meg a karantént?

Szerintem nagyon pozitívan, és ezt most vettem észre, amikor megvolt az első közös találkozás, hogy tényleg hiányoztunk egymásnak. Nem azt éreztem, hogy mindenki eljátsza azt, hogy hiányzott az, akivel nap mint nap dolgozik, hanem ez valóban egy hiányérzet, még akkor is, ha a társulatban a legtöbben családosok. Érezhető volt az, hogy nekik is hiányzik az a mindennapi rutin, a mindennapi találkozások, a reggeli köszönések, ezek a szokások, ezek nagyon hiányoztak ebben az időszakban. Jó volt közben azt is megtapasztalni, hogy egymásban tartottuk a lelket. Valahogy mindig úgy alakult, hogy amikor az egyik éppen nehezebben viselte az időszakot, akkor a másik az jól volt. Abban biztos vagyok, hogy emberi kapcsolatokat rettenetesen megerősített ez az időszak. Azokat a kapcsolatokat, amelyek valóban értékesek voltak azelőtt, azok most felértékelődtek. De abban is biztos vagyok, hogy azok amelyek nem voltak fontosak, amelyekben nem volt egy biztos alap, azok tönkrementek. Ezt saját magamon is érzékelem, hogy most valahogy jobban, de kevesebbet szeretek.

Milyen módszerekkel próbáltatok jelen maradni a közönség előtt?

A színházunk bevezetett egy olyat, hogy minden héten csütörtökön lement a  Facebook oldalunkon egy régebbi előadás, amit meg lehetett nézni. Ezen kívül meg segítettünk az iskoláknak, tanítónőknek, tanárnőknek azzal, hogy mi itthon felvettünk kisebb anyagokat a kötelező háziolvasmányokból, és azokat átküldtük oktató jelleggel. Ugye emellett voltak a verskihívások, meg mindenféle Facebookos challengek, amiket én mondjuk különösképpen nem szeretek, nem is nagyon veszek részt benne. Egy most volt, amin részt vettem, mert azt egyik legjobb barátom indítványozta, és úgy éreztem, hogy kötelességem. Amikor volt a versünnep, akkor a színházunk a mi segítségünkkel készített egy verses összeállítást. Mindenki ugyanazt a verset el kellett itthon mondja, felvettük, és össze lett vágva. Ja, és még egy dolog. Húsvét hétfőn a lányokat meglocsoltuk online, zenéltünk is, mindenkit külön felhívtunk.

Jelölve lettél nemrégiben az UNITER díjára, amihez ezúton is gratulálni szeretnék! Milyen érzéseket váltott ki belőled ez a jelölés?

Köszönöm! Persze, ilyenkor minden válasz úgy tűnik, hogy „na persze, szerénykedik, úgyis tudjuk, hogy ez nem igaz”, de ez tényleg úgy történt, hogy abszolút nem számítottam rá, sokkolt és rettenetesen megijedtem. Megijedtem attól, hogy most vajon hogy fognak rámnézni az emberek. Én attól most nem változtam meg. Nagyon örültem persze a jelölésnek, de nem akartam azt, hogy most mindenki azt érezze, hogy „a színész”, „a művész”, az akárki. A környezetem kevésbé, viszont én ezt saját magamban tápláltam, hogy nehogy véletlenül akárki is azt gondolja, hogy én most valaki vagyok. Ez egy szerencsés találkozás. Szerencsés találkozás nekem a szereppel, a rendezővel a társulatnak, nekem a társulattal, a társulatnak a rendezővel és ezzel a darabbal. Ez egy annyira sok összetevős történet, hogy nem tudom azt mondani, hogy ez csak az én érdemem, és ez csak azért van, mert én olyan rettenetesen jó vagyok. Nem, ez azért van, mert jól tudtunk együtt dolgozni, és az én szerepem az valahogy megtalált.

Azért nem szabad csupán a véletlenekre fogni, neked is nagy szereped volt biztos benne.

Persze tudom, hogy volt benne munka, és hogy mennyi munka volt benne, hogy mennyire dolgoztatta meg a lelkemet és persze, örülök. Mostmár átadtam magam ennek az érzésnek. Rendben van, ezt így meg kell élni, el fog múlni. Most még lesz egy hullám, amikor jön az eredményhirdetés, akkor meglátjuk, ha igen vagy nem. Ha igen, akkor tovább fog tartani ez az eufórikus állapot, ha nem, akkor meg napokon belül el lesz felejtve.

Nem élted meg negatívan azt, hogy ez nem lesz rendesen megtartva úgy, ahogy ezt elképzelted, offline? Nem volt csalódás számodra?

Nem, rettenetesen sokat nevettem azon, hogy eljön egy ilyen alkalom, viszonylag hamar, tehát itt, a pályafutásom elején. Nevezhetem magam majdnem színésznek, majdnem UNITER díjas színésznek. „Jelölve volt a srác, de pont akkor nem tartották meg”, pont az idén, amikor 30 éves az UNITER és évfordulós alkalom lett volna. Persze fura, de vicces. Ez olyan mintha - most persze túlzás - de mintha egyszer jelölnének Oscarra, de azt mondanák, hogy nem tartjuk meg. Az milyen már, hogy nem mehetsz el arra az eseményre, ami talán egyszer van az életedben.

Te első perctől színházi színész szerettél volna lenni, vagy gondolkodtál egy filmes karrieren is?

Nem, színházban. Érdekes módon filmen nem is gondolkodtam egy ideig. Mostmár nagyon belekóstolék abba a világba komolyabban is. Kisebb, statiszta szerepeim voltak már filmben, de most kezdem nyitogatni azokat a kapukat, ami a filmiparhoz kötődnek. Lehet, hogy ebből lesz valami. Még a jövő zenéje, de mindenképp érdekel.

Melyik a legszebb élményed, amióta a Tomcsa Sándor Színház tagja vagy?

A legkedvesebb emlékem az első találkozás, az első turné a csapattal. Mert én legalábbis, de szerintem mindenki, aki kikerül a főiskoláról, és bekerül egy kőszínházba az retteg attól, hogy milyen lehet egy összeszokott társulat. Itt olyan személyekről beszélünk, akik húsz éve együtt dolgoznak. És te mint fiatal bekerülsz, senki nem tud rólad semmit, senkit nem ismersz, nagyon könnyen megtörténhet az, hogy nem fogadnak be vagy, hogy sokkal többet kell harcoljál azért, hogy elfogadjanak a többiek. Én azt éreztem, hogy belecsöppentem ebbe a csapatba, és mintha családtag lennék. Annyira otthonosan éreztem magam ismeretlen emberek körében, mintha otthon lettem volna. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Nem az a fajta otthonlét, mint a családdal, szülőkkel, és nem is az a fajta otthonlét, mint az osztálytársakkal lenni a főiskolán, hanem amikor azt érzed, hogy jó helyen vagy. Nincsenek kérdések, nem beszélgettél még igazából senkivel, jóformán a nevüket se tudod az embereknek, s mégis azt érzed, hogy te jó helyen vagy. Ez a legkedvesebb emlékem. Azóta még vannak persze szépek. Sok-sok szép pillanatot éltem meg már eddig ezzel a csapattal. De ez eddig a legszebb, a találkozás velük.

Nincs benned semmilyen megbánás, hogy nem maradtál Kolozsváron?

Nem, nem bánom, hogy nem maradtam Kolozsváron.

A társulat miatt örülsz annak, hogy odakerültél, vagy inkább az van benned, hogy nem akartál olyan közel maradni a megszokott környezethez?

Nagyrészben ez van, igen, hogy ki akartam magam próbálni egyedül, máshol. Meg azt éreztem, hogy a kisváros engem vonz. Kolozsvár az sok volt. Így most jó visszamenni, és kicsit feltölteni magam élettel, de nem tudom elképzelni azt, hogy most például ott éljek nap mint nap Udvarhely után. Újra vissza kéne szokni. De persze, benne van az is, hogy itt azt érzem, hogy tényleg számítanak rám, és az fontosabb, valahogy nagyobb érték, hogy benne vagy egy olyan csapatban, ahol érzed, hogy szükséged van rád. És pont ezért nem is gondolkodom, hogy milyen lenne máshol. Butaság lenne szerintem eldobni valamit, ami jó, és amiben jó benne lenni, ami működik, egy olyanra, ami teljesen bizonytalan és nem is biztos, hogy akarom.

Tudnál esetleg zárásképpen egy összefogó tanácsot adni azok számára, akik színészek szeretnének lenni, de félnek belekezdeni? Elég sok rémhír hallható az egyetemről és az elhelyezkedésről is akár.

Nem akarom eloszlatni a rémhíreket, de azt tudni kell, hogy a rémhíreknek a háromnegyede megmarad ennyinél, hogy rémhír, és nem jó felülni rá, ameddig nem tapasztalod meg. Ha őt ez foglalkoztatja, és át tudná adni magát ennek, mert azzal mindenkinek tisztában kell lennie, hogy ez nem egy részmunkaidős meló. Ezt nem lehet megúszni azzal, hogy „Ó, hát csinálom ezt is, aztán majd meglátjuk, lehet, hogy valami másra is lesz idő”. Nem, hogyha ezt elkezded csinálni, akkor tényleg bele kell adjál apait anyait, és meg kell dolgoztasd az agyadat, a lelkedet, a testedet, nem kicsit. A tanácsom viszont az lenne, hogyha valaki érzi magában ezt a magot, akkor ne hagyja elveszni, mert hogyha nem is lesz belőle színész, olyan dolgokat tanul meg saját magáról, olyan szinten tanul meg kommunikálni, megnyitni magát, beszélni az érzéseiről, amit élete végéig használni tud, és a mindennapi életben is fontos lesz. Szóval ne féljen senki, a félelem az nem vezet sehova. Ki kell próbálni és, hogyha nem megy, bármikor ott lehet hagyni.

Nagyon köszönöm Tamásnak, hogy időt szakított rám, és válaszolt a kérdéseimre! Kívánok neki sok sikert a továbbiakban, és remélem, hogy hamarosan a színpadon is láthatjuk, nem csak az online térben.

Nagy Andrea

Nyitókép forrása: Tomcsa Sándor Színház hivatalos oldala