Dr. T. Szabó Levente: Nem kerültem bele valamilyen nagyon szűk, szelektív és exkluzív klubba.

Az irodalmi Nobel-díj kitüntetettjeiről dr. T. Szabó Leventével, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának dékánhelyettesével beszélgettünk. Az irodalomtörténész tagja volt a Nobel-díj idei jelölőbizottságnak, és ezzel kapcsolatos élményeit is megosztotta velünk (a teljes interjú ITT hallgatható meg):

    1. Hogyan kaphat valaki felkérést a Nobel-díj jelölőbizottságába?

Na, most kiábrándító leszek. Nem kerültem bele valamilyen nagyon szűk, szelektív és exkluzív klubba, ahol eldöntjük harmincan, negyvenen, százan vagy néhány százan azt, hogy ki kapja meg a díjat. Akiket szakértőnek kérnek fel, azoknak az szerepük, hogy mintegy előválogassanak, vagy javasoljanak a Nobel-díj szakbizottsága számára, amely tényleg egy nagyon szűk, tehát négyes-ötös csapat. Mögöttük persze ott áll másfél tucatnyi ember, akik a svéd akadémiának a Nobel-díj bizottságát adják. Tehát én egyfajta előválogatóként léptem be. Ebben semmiféle mitológia nincs, nem kell túlfetisizálni. Négy területről kérhetnek fel embereket: volt Nobel-díjasokat, a svéd akadémia tagjait, kiemelkedő egyetemi oktatókat, irodalomtudósokat, jeles alkotókat és az irodalom területén munkálkodókat. Én nyilván dékánhelyettesként, nemzetközi mezőnyben publikálóként, és egy londoni egyetem vendégtanáraként kerülhettem erre a listára.

A jelölés ennél jóval demokratikusabb, bárki, akadémiai körökben mozgó személy küldhet be ajánlást felkérés nélkül. Talán ezt lenne érdemesebb kihangsúlyozni. Az ilyen típusú jelölés arra szolgál, hogy nagy legyen a merítés. A bizottság is szokta hangsúlyozni, hogy törekszenek a reprezentatív eredményekre.

Egyébként a nagy döntést hozó szakbizottság állítólag végigolvassa az adott életműveket teljes egészében. Noha azért megnézném, hogy két és fél hónap alatt hogyan olvasták végig Peter Handke száz plusz regényét és egyéb szövegeit. A döntést hozó emberek persze az életművek mérlegelése mellett ki vannak téve a különböző fogadóirodák és könyvkiadók nyomásának is. Nem könnyű tehát döntéseket hozni.

     2. Mi a szavazás, illetve a jelölés procedúrája?

Ez postai úton működik. Kapnak, gyanítom négy vagy hat ezer levelet. Ezeket pedig mondjuk három hónap alatt kiszűrik. Marad nagyjából egy tucatnyi javasolt szerző, amit egy újabb szűrés követ. Végül az életművek elolvasása után dönt a bizottság, és egy rövid indoklást is mellékelnek az eredmény mellé.

    3. Mekkora felelősséggel vagy hatalommal jár ez a szavazati jog? Miről dönt egy jelölő, amikor leteszi a voksát?

Ez elsősorban a saját szakmánkkal szembeni felelősség. Sejthető persze, hogy a legtöbb jelölő próbálja pártfogolni a saját nemzeti íróit is. Évente lehet látni a szurkolást azért, hogy román vagy magyar szerző kapja a díjat. Az ember egyfajta szakmai játékba vagy spekulációba mehet bele… legalábbis én így fogtam fel. Látható tehát, hogy ez inkább szakmai mércéről szól, mintsem hatalomgyakorlásról.

   4.Tudom, hogy 50 évre titkosítva vannak a voksok, de tenne esetleg valamilyen utalást arra, hogy kire szavazott?

Annyit elárulhatok, hogy általában véve preferenciák ezek. Az maradjon titokban, hogy én kiket javasoltam, de ha már osztrák szerzőknél járunk (Peter Handke): teljesen egyértelmű, nem rejtem véka alá, hogy ezen a szinten számos olyan világirodalmi alkotó van, akik egyforma eséllyel megkaphatják a Nobel-díjat. Ezek a szerzők nagyon jók, különlegesek, jól fordítottak, egyformán megérdemelhetik a kitüntetést, épp ezért néha én sem szoktam érteni azokat a helyzeteket, amelyek például Handke kiválasztásához hasonlóak. Az ő esetében például nem értettem, hogy miért nem találhatnak valakit, aki körül nincsenek ekkora közéleti botrányok. Itt nem azzal van a baj önmagában, amit ő a délszláv háborúval kapcsolatban mondott, hanem azzal, hogy ezt soha nem vonta vissza, vagy nem tette reflexió tárgyává ő maga. Még akkor sem tette, amikor kiderült, hogy a délszláv háborúban a különböző közösségek nem egyforma felelősséggel rendelkeznek a háború alakulásáért, és a rengeteg fájdalomért, amit maguknak és másoknak okoztak.

5. Mi a véleménye az eredményről?

Handkénak óriási életműve van, és igazából sajnálom is, hogy a magyar nagyközönség számára elsősorban a botrányok csapódtak le. Igaz viszont, hogy egy politikailag inkorrekt szerzőről van szó, ami lényegében nem cáfolható. Nehezen védhető dolgokat mondott egy nagyon súlyos helyzetben, talán egyfajta provokáció céljával. Ennek ellenére viszont egy olyan szerző, akinek van egy több mint száz kötetből álló életműve, amelyek között van számos izgalmas és értékes darab. Ezek az utóbbi ötven évben az irodalom nyelvfilozófiai alapjait bontották meg. Nagyon izgalmasak azok a korai regényei, amelyekben különleges nyelvezetével és logikájával a személyiség megbillenését, annak belső változásait mutatja meg. Handke színházi tevékenysége is jelentős, hiszen kikezdte a kapitalista színjátszás alapjait. Közönséggyalázó darabjaiban például a színházi szerepek kérdését veti fel: rákérdez arra, hogy a néző valójában miért van ott, milyen a viszonya a színházzal, illetve milyen szerepekbe kényszerülünk ebben a térben. Egyes darabjaiban a polgári dráma alapjait kezdi ki azzal, hogy hangok, zajok, zörejek vannak benne másfél órán keresztül. Handke sok szempontból gondolta újra az irodalom és a színház alapjait. Értem tehát a döntést még akkor is, ha én sem gondolom a legszerencsésebbnek.

    6. A díjazottat leszámítva ki lett volna az a személy, akit szívesen látott volna nyertesként? Miért?

Például az osztrákok közül, minden tisztelettel Handke iránt, rendkívül kedvelem Christoph Ransmayr, évek óta rá tippelek. Nagyon jó volt vele találkozni a nemzetközi komaparitsztikai társaság egyik bécsi kongresszusán, aminek ő volt a díszvendége. Amióta a Kalligram elképesztően jó minőségű fordításában megjelent a legfrissebb könyve magyarul is, azóta egyre inkább úgy gondolom, hogy magyar perspektívából is belátható az ő különleges prózájának az értéke.

Aki még nálam belefér ebbe a logikába az Joyce Carol Oates. Őt nagyon kedvelem, legalább két évtizede az esélyes nyertesek között emlegetik. Én is szoktam ezeket követni néha iróniából, de néha fogadok is a barátokkal egy-egy szerzőre a játék kedvéért. Joyce elképesztően jó, megrendítő prózát ír. Nagyon gyakran nők, gyerekek kiszolgáltatott nézőpontjából veszi szemügyre a mindennapi kapitalizmust, az amerikai életforma visszásságait. Elképzelhető, hogy a Nobel-díj bizottság számára ő túl amerikai, de azt sem zárom ki, hogy mivel már díjaztak kisprózás szerzőt pár éve, így emiatt nem esik rá a választásuk jövőre sem.

Az utóbbi évek teljesítménye alapján Jonathan Franzent emlegetik még esélyesként, aki nagyregényeiben elképesztő erővel és iróniával ír a középosztály és az értelmiségiek szereplehetőségeiről. Azt a kapitalista mozgásteret mutatja be, amely már mindent elvett az értelmiségtől. Már nincsenek lehetséges szerepek, sőt már nincs lehetőség még az iróniára sem. Bemutatja, hogy ilyenkor milyen kutyaszorítóban van az író vagy az az irodalmár, vagy az a művészlélek, aki a művészet lehetőségeiről próbál gondolkodni. Azt látjuk ebből, hogy a lázadás lehetőségét is kisajátította az utóbbi ötven-száz évben berendezkedett irodalmi rendszer.

Vannak tehát szerzők bőségesen, újabban pedig szokás a peremről behozni szerzőket. Izlandnak például hallatlanul pezsgő irodalmi kultúrája van, és az irodalmi fogyasztás is rendkívül nagy. Afrikai szerzőket is lehetne végre hozni, hiszen egyre többen jelennek meg nagyon sajátos hangvétellel. Ugyanígy a posztszovjet országokból és Kínából érkeznek még izgalmas szerzők. Ez a fajta logika pedig néha befolyásolja is a döntő bizottságot. Mivel nem tudok nem Kelet Európában élni, így nyilván én is szurkolok az itteni szerzőknek, mivel nagyon nehéz bekerülniük a nemzetközi mezőnybe. Nagyon nehéz jó fordítókat találniuk. Nem titok, hogy Nádas Péternek én is nagyon szurkolok, ahogyan Krasznahorkai Lászlónak is, hogy kerüljenek a közelébe ezeknek a dolgoknak, de egyáltalán az, hogy az életművüket lefordították németre, elképesztően megnyitotta a magyar irodalmat a világ előtt, amit nagyon jól ki lehet használni.

  7. A Nobel-díj a tudományos világ egyik legfontosabb kitüntetése. Az irodalom területén van-e nagyobb elismerés ennél?

Egyrészt nagy összeggel jár, emiatt is néz úgy ki, hogy ez a díj a legnagyobb. Ennek ellenére számos olyan díj van, amit a Nobel-díjjal egyenértékűnek tarthatunk. Ugyanolyan érdeklődéssel követem a Goncourt, a Booker-díj, az Artisjus vagy az olasz vagy spanyol irodalom legnagyobb díjait, mint amilyen érdeklődéssel követem a Nobel-díjat. Németországban nemzeti díjak sokasága létezik, amelyek az irodalmi és egyéb művészeti teljesítmények nagyon különböző formáit képesek elismerni. Ezeket a helyükön kell kezelni, nem kell túlértékelni. Nagyon gyakran mankók, amelyek segítenek tájékozódni az irodalmi világban. Nemcsak azokat fordítjuk viszont, akik várományosai vagy nyertesei a díjaknak.

Nem utolsó sorban elgondolkodhatunk azon is, hogy mennyire szegényes a román és a magyar terep is az irodalmi elismerések tekintetében. Csak, hogy két példát mondjak, a női szerzőket lefojtó plafonnak az áttörésére nagyon kevés a kísérlet. Romániában a Sofia Nădejde-díj jó kezdeményezésnek indult, de közben meg senki nem tudja, ki is ő. Ha valaki el akarja olvasni az életművét, alig talál egy ritka példányt egy könyvtárban. Ez jelzi a díj státusát is, és azt is, hogy itt valami baj van. Emellett magyar viszonylatban sem igazán látjuk, hogy elismerik az irodalmárok nagyon fontos szerepét. Nem érezzük, hogy a díjak tényleg közvetítenek, hogy láthatóvá teszik az irodalmat a tágabb rétegek számára is. Ez elszegényíti az irodalomtörténeti szakmát is. Ezért is van az, hogy annyi minden, még imposztorság is belefér például a kritikába. Ezért lenne érdemes kiemelni a szakma legjobb művelőit. Ettől még erősebbé válhatna az irodalom és azok a szakmák, amelyek közvetítik az irodalmat.

   8. Mit gondol a tavalyi botrányról? Vesztett-e emiatt a presztízséből az irodalmi Nobel-díj, illetve jó döntés volt egy évvel elhalasztani a tavalyi nyertes kihirdetését?

Az utóbbi években a Nobel-díj bizottsága mindent megtett, hogy lehetőleg provokáljon. Kiderült ugye, hogy a szakbizottság egyik tagja úgy gondolta, hogy popszerzőt kellene javasolni a díjra. Ilyenkor ugye azt látjuk, hogy egyetlen ember ízlésvilágát reprezentálja csupán az eredmény.

Volt egy Me Too típusú botrány is. Az egyik zsűritag házastársát szexuális visszaélésekkel vádolták, amelyek ha jól értettem igazak is voltak. Közben az is kiderült, hogy egyesek szivárogtatták az eredményeket. Ezek ugye nagyon fontosak lehetnek, hiszen a kiadók között van egy verseny is, hogy ki veszi meg hamarabb a friss irodalmi díjazottak szerzői jogait. Ezek a játszmák mérhetetlenül etikátlanok voltak. Így talán jó volt, hogy tavaly nem adták ki ezeket a díjakat, hiszen Tokarczuk díját is befelhőzte volna a botrány. Tiszta lappal kellett indítani, de nem gondolom, hogy ettől kevesebbet érne ez az egész helyzet.

A díjazás mechanizmusról is érdemes beszélni tehát, nemcsak az a fontos, hogy ki kapja a Nobel-díjat, és ennek nyomán kinek a könyvét vesszük le a polcról. Fontos látnunk, hogy hogyan működik az irodalmi gépezet: tehát az irodalmi érték és a díjazások mennyire függnek össze. Maximum fanyaloghatunk az eredményeken, de nem mondhatjuk azt, hogy megkapták volna alkalmatlanok is, így jó döntéseknek nevezhetjük ezeket.

    9. Megtudná-e tippelni a jövő évi irodalmi Nobel-díjast?

Ó, nem. Én azért olvasó szeretnék maradni, nem jós. Mindenki folyamatosan tippelget, mindig lehet ilyet olvasni a díjak kiosztása előtt. A fogadások mindig életben tartják a versenyeket. Onnan szerintem sokkal jobban lehet tájékozódni, hogy általában a közvélekedés épp Murakamit tartja nagy esélyesnek vagy Krasznahorkait. Szóval inkább hárítanám ezt a dolgot, amúgy is kiderült, hogy azok közül, akiket említettem preferenciaként, én bárkit szívesen látnék, vagy bárkinek örülnék. Az a lényeg, hogy tényleg elgondolkodtató és erős irodalmi életmű legyen díjazva, ami fordításban is jól megállja a helyét, és ez bőven elégséges számomra.

Birtalan Albert