Reggel van

Reggel van, rezzen össze anyám a hidegben, s a rezzenés közben már nyúl is a karomhoz, hogy felrázzon. Nem aludtam, egész éjszaka félig nyitott szemmel figyeltem. Mintha szürke fátyollal borítottam volna be a világot, a félig nyitott szem segített abban, hogy ne lássam annyira élesen. Szép a hajnal, gomolygó. Ilyenkor a sötétkék és a narancssárga versenytáncot jár. Ki fog nyerni vajon? Lehetne, hogy egyszer ne a narancssárga maradjon az égen, hanem a sötétkék? Mert talán a sötét nem hoz magával újabb sötétséget. A narancssárga viszont hoz. Embereket.

Mennünk kell, rázza meg anyám újra a karom, bevallom, az imént elbóbiskoltam. Az utcára, egy-kettő! Nem késlekedhetünk, a báró mindjárt ideér, s ha mindnyájatokat itt talál, megver. Ugye, emlékeztek, mit mondott anyuka? Csak Jonatánról tud, anyukáról és Jonatánról. Így amit ti kerestek, az mind a miénk marad, értitek?

Gabika, Zsófika és Rajmond bólintanak, és már szaladnak is. Anyuka még utánuk kiáltja, hogy ne mosdjanak, mert akkor jobban sajnálják őket a cicomázott asszonyok. Talán még épp meghallják.­​

Én maradok vele, együtt várjuk a bárót. Sokáig nem szerettem a híd alatt, de most valahogy mégis azt érzem, ez a kedvenc lakóhelyem. A híd előtt egy szeméttárolóban éltünk, ott vakult meg Zsófika az egyik szemére, állítólag a patkány miatt. Legalábbis ezt mondta a házmester, amikor a rendőröket is ránk hívta, hogy kipakoljanak. Azelőtt pedig egy tömbházban laktunk, így mesélte anyuka. Én ott sántultam le, mondja, amikor a megboldogult apuka véletlen haragjában hozzám vágta a sörösüveget, hogy ne sírjak. De én kicsi voltam, erre nem emlékezhetek.

A híd alatt azért jobb, mint eddig bárhol, mert itt van a Szamos. Hihetetlen, hogy milyen dolgokat hoz néhanapján nekünk! Sokszor arra gondolok, biztosan van egy gazdag nagynéném, aki tudja, hogy a Szamos vonala a mi postánk, és bármit leenged rajta, az hozzánk jut. Kaptunk már ajándékba esőernyőt, anyuka melltartót, Zsófika szoknyát, Gabika egy labdát. De a legnagyobb ajándék mégis az a kiskutya volt. Szerintem a nagynéni egy kicsit dilis, mert nem tudta, hogy a folyóba bekötött szájú zsákban nem dobunk kutyát. Szerencsére épp nem esett baja, megmentettük, azóta pedig velünk kéreget.

Reggel van, simogatom meg a szőrmók fejét, enni is kéne valamit. Anyuka a lelkemre köti, hogy délelőtt csak a szemeteseket nézzem. Ilyenkor lehet találni jó falatot: gyorséttermi maradékot, dorbézolások utáni finomságokat. Elmondja, hogy most hagyjam a kicsikre az embereket, délután üljek ki a központi járdára, tegyek úgy, mintha szenvednék s a kutyát is vigyem. A kicsik majd odamennek, s leszólítanak másokat. Őt ma ne keressem, hosszabb lesz a műszakja, már délután kezdi. Az ő munkahelye a hídon van. Szereti, azt mondja, sok embert megismer. Néha nagyon fáradt, s van, hogy véres, kék-zöld, sír. De ez ezzel jár, simogatja a fejünket, Zsófikát és Gabikát pedig megesketi, hogy ahogy tehetik, elmenekülnek. Nem lehet a hídból megélni, nektek egyebet kell csinálni, ha igazi életet akartok! Takarítsatok valahol, szolgáljatok fel éttermekben, de a bárót elkerüljétek.

Ilyenkor rám szomorúan néz. Én már nem tudom elkerülni a bárót, engem jól ismer, az övé vagyok anyukával együtt. Kemény férfi, szeretnék olyan lenni, mint ő: tetkói vannak a nagy, dagadt karján, a hajában pedig borotvával vágott sárkányok és villámok terpeszkednek. És a szeme alatt is van egy sebhely, amitől igazán félelmetes. Talán ha nem lennék sánta, s a szemem alatt nekem is heg lenne, akkor nem félnék hajnalban, a kezdés előtt, hanem mások félnének tőlünk, és nem vennék el a lakhelyünket. Vagy csak nem löknének fel az úton, amikor én azért gyűjtök, hogy anyukát ne verje a báró és az a sok ember. Vagy nem mondaná azt senki, hogy büdös vagyok, mert így, sebhely nélkül hozzám sem nyúlnak, ha aprót adnak, óvatosan adják, hogy ne érjen egymáshoz a bőrünk.

A szemetesek tényleg tele vannak finomságokkal. Már épp ott állok az egyik konténer mellett, amikor lejön az a nagy bundás, festett arcú néni, és dobná be a tömött fekete zacskót.

– Ne tessék beledobni – kérlelem –, adja csak ide, én majd elintézem.

Undorra húzza a száját, és csak néz-néz csodálkozva.

– Jó reggelt! – kapok a fejemhez, mert mindig elfelejtek köszönni, ő viszont hátat fordít, és egy gyors visszanézéssel felém veti: PATKÁNY.

Nem hiszek a fülemnek, amikor meghallom, hogy ez a válasz. Miért kell így eltúlozni – töprengek, miközben a zacskót bontom, és már válogatom is külön az ehető részeket – semmi rosszat nem mondtam, hiszen tényleg reggel van.

 Fotó: Bíró Hunor

Bereczki Szilvia Tímea