Valahányszor a karácsonyra gondolok, kiráz a hideg. A hideg egyébként is rázna, mert rám van telepedve a sok réteg hó, ami alkalomadtán csiklandoz és fagyaszt. De a hó hidegén kívül ilyenkor egyfajta félelem is körbeszalad az ágaimon: mi lesz, ha nem leszek elég jó? Mi lesz, ha pipogya leszek, mint a nagybácsim, ha túl hosszú leszek, mint a szomszéd erdőben lakó nagynénikém volt? Mi lesz, ha a tüskéim nem bírják majd el azt a sok csilivili díszt? Szegény öregapám is allergiás volt a rengeteg műanyagra. Ez is lett a veszte. Időnap előtt elhullatta a tüskéit, és kidobták. A kuka mellé.
Furcsák az emberek. Hallom, ahogyan arról beszélnek, hogy a környezetet óvni kell. Igaz, én csak egy fenyő vagyok, a tűlevelűek nemzetségéből, de akárhányszor erre a megállapításra felfüleltem, azt gondoltam, csakis úgy fogják védeni a környezetet, hogy mondjuk nem vágnak ki, nem díszítenek fel mindenféle hulladékkal, nem pakolják meg a körülöttem lévő teret műanyagzacskókkal és haszontalan ajándékokkal, nem sütnek és főznek kétszer annyit, mint amennyi a családba belefér, és így tovább. De a Fenyő Krónikák nem erről szólnak, a dolgos manók házrólházra járnak és beszélnek. Így a titok nem tud megrekedni a négy fal között. Mind tudjuk, hogy mire születtünk, mivé válunk, ha egy ember felfedez.
Tényleg furcsák. Pedig ők is cicomázzák magukat, sok festék, szép ruhák, viselkedésminták ezrei… Aztán mégsem vágják ki egymás közül a legszebbeket. Nem büntetik halállal azt, aki mosolygós, aki jó színben van, akiről sugárzik a boldogság. Szerencsére. Nálunk viszont éppen az jár pórul, aki szépnek született, aki az égig emelkedik, fényesen zöldell és büszkén mosolyog. Na, az olyan fákat biztosan kivágják, ütik-verik, míg a földre hullnak. És nem elég, hogy ilyenkor minden águnk fáj, hazáig húznak, ledörzsölik a legszebb részeinket, majd előszednek egy kopott karácsonyfatalpat és addig faragnak, nyiszálnak tovább, míg a törzsünk belefér. Nem kívánnám senkinek azt az érzést. Madarak menedékeként élünk évekig, mókusmasszázshoz szokunk, friss levegőt szívunk, gombákkal és erdei vadakkal társalgunk, majd egyszer csak bumm!, fájdalom hasít belénk, s mire felocsúdunk, sok emberi kéz tesz-vesz körülöttünk, igazít, macerál. Itt egy szép gömb, ott egy labda, s közben mindenféle szörnyűséget ránk aggatnak. Arról nem is beszélve, hogy a díszítés során legalább egyszer összevesznek, hogy mi, hová kerüljön. Apuka is elmondja anyukának, hogy hamarabb is hozzákezdhetett volna a készülődéshez, mert hogy néz már ki, hogy nincs meg a többfogásos étel és az ötféle sütemény? Anyuka is elmondja a gyerekeknek, hogy mennyire rosszak, nem is érdemelnék a Jézuska ajándékát, s az angyalét sem, később mégis megkapják. Aztán a gyerekek is elsírják, elhisztizik anyukának és apukának, hogy miért csak ennyi, miért csak ilyen, egyáltalán miért nem az van a fa alatt, amit a levélben kértek?
Én meg álldogálok, nézem a plafont, a családot. És tudjátok,mire gondolok? Hogy szorít a karácsonyfatalp, hogy a kelleténél több a dísz rajtam. És hogy hiába mondjátok büszkén mindenhol, én akkor sem tudom elhinni, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Mert a szeretet ott kezdődik, hogy nem kivágsz, hanem kiásol, ha nagyon kellek. Újrahasznosítasz, felhasználod a régit; nem mormogsz, hanem megköszönsz; nem kiabálsz, hanem elgondolkozol és aztán beszélsz; nem hisztizel, nem panaszkodsz, hanem hálás vagy. Mert: van családod, van ennivalód, vannak barátaid – megvan mindened, ami kell.
És nekem? Engem mindezektől elszakítottál. Így hát ha egyszer is haragudni támadna kedved az ünnepen, nézz rám, és gondolj arra, hogy én még így is mindenkit szeretek és mindent elfogadtam. Akkor a te haragod is tovaszáll.
Bereczki Szilvia Tímea
0 Megjegyzések