Egy igazi forradalmár, aki újragondolta a hagyományos drámapedagógia koncepcióit Erdélyben. A háta mögött hagyta a kőszínházat, és megálmodta saját projektjét, a PPP-t (Pufi Theatre, Pantomim, Pedagógia), amellyel 2015-től folyamatosan turnézik. Pantomim műfajban alkot, megformált karaktere Pufi. Ezenkívül az abúzus témát is górcső alá veszi új keletű produkciójában, a MimeBassCoverben. Bajka-Barabás Réka színésznő szakmai múltjáról, Pufi születéséről és művészi jelenéről is mesélt.
(Fotó: Facebook – Pufi Theatre)
Mennyire volt tudatos döntés, hogy a színművészetire felvételizel?
Én a szívemre hallgattam, szerintem a tudatossághoz vezető legjobb utat választottam.
Mennyire volt nehéz elindulni a színészi pályán az egyetem után?
Az egyetemi éveket éltem meg nehezen. Átfelvételiztem más egyetemre, más városba első év végén. Az adott erőt mégis a lediplomázáshoz, hogy mélyen belül tudtam: ez még nem az igazi pálya, nem itt kezdődik és nem itt ér véget a színház, de meg fogom találni a saját utamat, ha addig élek is. Sokat harcoltam magammal, a rendszerrel, az emberekkel, kevés sikerélményben volt részem. Sokáig áldozatként tekintettem magamra, friss színésznőként is ez volt a legmélyebb zsákutca.
A szüleid mindig is nagyon támogattak, hiszen szülőfaludban, Tusnádon édesapád saját színházat is épített neked a pincétekben. Milyen élményeid vannak a saját miniszínházaddal kapcsolatban?
Nem érzem úgy, hogy a tusnádi színház csak az enyém lenne. Olyan ideális a tér, hogy az öcsém oda hívja a zenésztársait próbálni, édesanyám óvodásainak oda szervezünk meglepetéseket, s ha vendégek érkeznek, bárki felavathatja a színpadot. Szeretem, amikor bemutatunk egy újabb előadást, beszélgetünk, játszunk ott. 2011-ben készült el a színház, akkor még leszerződött színésznő voltam, azóta körülbelül ötven előadást és tíz gyerekeknek, ifjaknak szóló programot szerveztünk meg. Tartottunk olyan színjátszó köri foglalkozást, ahol krumplit hámoztunk világirodalmi monológokat mondva, volt filozofikus rap buli svéd énekesnővel, portugál és jordániai művészek bábelőadásának bemutatója, jelenleg édesapa templomi csillárokat javít ott.
Mikor fogalmazódott meg benned, hogy a hátad mögött hagynád a kőszínházat és belevágnál valami újba?
Már munkaszerződés alatt elkezdtem színjátszó kört vezetni Kézdivásárhelyen. Az idők során elbillent a mérleg a független projektek felé, kulturális egyesületet alapítottunk és egyre több lehetőség kínálkozott ilyen téren. Ez egy szép folyamat, 2011-ben kezdődött és javában tart.
Hogyan született meg Pufi karaktere?
Alkotói ösztöndíjat kaptam, elkezdtem intenzívebben a színpad felé fordulni, vagyis a szervezői, vezetői feladatok mellett szerettem volna újból játszani. Rengeteg keresgélés, próbálgatás után a pantomim műfajhoz érkeztem, és megtartottam a színház-pedagógia iránti elhivatottságomat. Nagyszebenben kezdtem a próbákat, és 2015. október 12-én, a születésnapomon mutattam be a Pufi és pöttömségei előadást a színházunkban. A Pufi nevet a férjemtől kaptam ajándékba, nehezen fogadtam el ezt a becézést, de hatalmas öröm volt, amikor felismertem, hogy az a karakter, aki születendőben van a színpadon, pontosan ő lesz az.
(Fotó: Facebook – Pufi Theatre)
A pantomim műfaj nehézsége a szavak nélküli, csupán mozdulatokkal teli mesélésben rejlik. Miért pont ebben a világban mozog Pufi?
Nehézség? Én úgy tudok örülni a csendnek, amikor nem kell magyarázni, meggyőzni, szavak után kapkodni. A kommunikáció jelentős része valójában a szavakon túl történik. Amúgy is rengeteg a fölösleges, sőt panaszokkal teli, bántalmazó beszéd, legalábbis a hétköznapokban. A színház pedig előszeretettel hoz létre tükröt a mai társadalomnak. Véleményem szerint már túl kellene lépnünk ezen, és előhoznunk a lényeget, az örömöt, az átváltozást, a varázslatot. Nincs idő búslakodni, szitkozódni, bűntudatot táplálni. A legutóbbi előadásban, amivel az idősebb korosztály felé nyitottunk, folytattam a mozdulatok, mimika szintjén a keresgélést, és képzeld: a pantomim nem engedett bíráskodni, lehúzó mondandót megfogalmazni. Addig vezetett szépen, amíg feloldódott bennem minden keserűség a témával kapcsolatban. Hatalmas segítség Barabás Tamás, az öcsém által írt zenei világ minden Pufi-színházas előadáshoz.
Az előadásaid különböző korosztályokat szólítanak meg. Milyennek írnád le azt a Pufit, aki ovisokat szórakoztat és azt a Pufit, aki általános iskolásokkal foglalkozik?
Pufi minden alkalommal más, ezt jórészt a közönség határozza meg. Persze a helyszín, az idő, egyéb körülmények is befolyásolnak, de a közösség ereje óriási erőforrás a sikeres pufizáshoz. Nagyon jó például úgy játszani, hogy érzem, a pedagógus jól vezeti az osztályát, fontos neki a művészeteken általi nevelés, a növendékei könnyebben rámozdulnak a kikacsintásaimra. Az ovisok a legnyitottabbak, legőszintébbek és sokszor tapasztalom, hogy akármilyen aprók, nagyon összetartanak. Ez talán a sok közös játéknak köszönhető, ami természetes az ők korukban. A kisiskolások már sok esetben versenytársai egymásnak, velük akkor működik a program, ha sikerül összességében megmozgatni őket. Az idősebb pöttömségek nagyon leterheltek, az ők tantermeikbe a legnehezebb bejutnom. A közfelfogás az, hogy a színház vagy csak a „kicsiknek”, vagy csak „nagyoknak” való; talán azért, mert nem találkoznak olyan színházi nevelési programmal, amely érdemben meg tudná szólítani a legproblémásabb korosztályokat.
Mi a Pufi-előadások alapvető célja?
Örülnék, ha egy mosollyal vagy puszifelhővel el tudnám intézni a válaszadást… A Pufi-bőröndömmel játszani, tanulni, szeretni indultam el. Beavató színházi programmal kezdtem, a pantomim világán át a derűlátást, a varázslatot igyekeztem megidézni. Például a legutóbbi, 338. előadásomon, Hargitafürdőn egy hóval borított parkolóban olyan színes közönség gyűlt össze, hogy a közös játék résznél a két éves, román anyanyelvű kislányt, az édesanyját, a kamaszodó, székely leányzókat, sportos ifjakat kellett bevonnom ugyanabba a világba. Ha empátiával, örömmel, a játékba belefeledkezve, egymásra rácsodálkozva tudunk együtt lenni, akkor kipipálhatom a cél elérését.
Nemrég egy új produkcióval debütáltál, amely MimeBassCover néven fut. Miért született meg az előadás?
Nem terveztem, hogy az abúzus, a bántalmazás, az erőszak gyökereit, folyamatait fogom vizsgálni, de valamiképp válaszolnom kell az engem ért impulzusokra, és felelősen kell reagálnom a társadalmi problémákra, amelyekkel nap mint nap farkasszemet nézek. A tantermekben a felgyülemlett agressziót, a kőszínházban az előadások sikeréért hozott áldozatot kezdtem el kutatni. Figyelmes lettem arra a nyomasztó csendre, amely ezeket a jelenségeket övezi. Pufinak megnyílt egy lány, akit molesztált a tanárja, felháborított egy hírfoszlány, miszerint egy rendező bántalmazott egy színésznőt. Ezek a történések szíven találtak, megoldást, feloldást keresve jött létre az előadás, ahol a szexuális zaklatást is érintenünk kell. Alig várom, hogy a felújított verzióval kezdjük el a turnét. Mihaela Săsărman lett az előadás rendezője, Tamás basszusgitárral kíséri a színpadi játékot, az előadás utáni beszélgetést pedig áldozatsegítő szakemberek vezetik. A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. az előadás kiemelt támogatója.
Ha már szexuális zaklatás, akkor #metoo. Mi a véleményed erről a megmozdulásról?
Nyilvánvaló, hogy a szexualitás, mivel megfoganásunktól kísér, meghatároz minket, felemel vagy lehúz. Ritka, hogy helyesen tudjuk kezelni. Sajnos a tabusítás a leggyakoribb megközelítés és nem úgy növünk fel, hogy természetesen viszonyuljunk a saját és mások szexualitásához. A deviancia is innen sarjad, a bántalmazó és bántalmazott minőségeink is. A #metoo megmozdulást egy tisztulási folyamatnak látom, színházi és filmes vonalon vannak pozitív eredmények, többek között a párbeszéd, a szolidaritás, ami kezdetét vette. Biztosan több millió nő életében változás indult el, még ha nem is látványos vagy hangos a belső átalakulás. Nekem független alkotóként feladatom, hogy felkaroljam azokat a megmozdulásokat, amelyekkel közösséget tudok vállalni.
A Balánbányán megszervezett Pufi és Barátai Színjátszó Tábor mindenképpen mérföldkőnek számít. Mesélnél egy kicsit a kulisszatitkokról?
Az elmúlt két év nyarán rendezték meg a tábort, kulisszatitok nincs, csak színházszerető emberek közös munkája és a helyi közösség kezdeményezőkészsége. Az egyhetes program alatt sok szép élményben van része a gyerekeknek, ifjaknak, és nekünk, csoport- és foglalkozásvezetőknek egyaránt. A legfrissebb mérföldkő a Pufi-színházas működésben a vízaknai színjátszó csoport elindulása.
Említetted a vízaknai színjátszó csoportot. Milyennek látod a közös munkát a fiatalokkal?
Hat magyar diák iratkozott fel a színjátszós listára, miután részt vettek a Pufi-programon. A következő pénteken már meg is tartottuk az első foglalkozást, amelyre öten jöttek el. Megkértem, írjanak le egypár gondolatot, érzést a színházzal, a megtartott programmal kapcsolatban. Örömmel készítettem elő a következő lépést, mert már az elejétől felfigyeltek a koncentráció fontosságára, az önkifejezés hangsúlyosságára, sőt ezek mellett a „vicces” jelzővel is illették a Pufi-programot. Sokszor kerestük közösen a pontos kifejezéseket, ízlelgettük a magyar nyelvet, s amikor egy-egy mozgásos feladatnál elakadás volt, jött egy kis lazító gyakorlat és haladtunk tovább. Jó volt egymásra hangolódva apró pillanatképeket alakítani, sőt az utolsó foglalkozásokon már háromszereplős jelenetek rögtönzését is kipróbáltuk. Úgy érzem, hogy egy nagyon jó csapat van kialakulóban, amelyet idén bővíteni szeretnénk.
– Mik a terveid 2018-ra?
– Pufizzunk együtt a világra!
Dénes Petra
0 Megjegyzések