Az elhunyt erdélyi népzenegyűjtő: Kallós Zoltán

Fáj a szívem nem tagadom,
hogy miért fáj, nem mondhatom.
Csak magamban letitkolom,
s azzal magamat hervasztom.
Hasadj meg szívem. Haljak meg.
az egész világ tudja meg,
tudja meg az egész világ
az én hazám, milyen ország...

(Balladák filmje)‏     

Gépvilág és kultúra

A jövő mégis a gépeké, régebben még más gépet jelentett ez, mint ma. Most az olyanokat értjük a gépek világán, amilyenen ezt is olvasod. Régebben egy magnetofon vagy fonogram még annál is nagyobb jelentőséget hordozott magában, pedig nehezebb volt, és kevesebb funkciója szolgáltatott új dimenziókat a kultúrának. Mert biza régebben nem öncélú volt a gépeknek a használata, legalábbis ha olyan ember kezébe került, akit hívott a kultúra.

Akit márpedig a kultúra valamely nyelvén hív, az kényszerült hallgatni szavára. Már ha pedig a nép szaván, az anyanyelv szaván hívnak valakit, arra a hívásra önként és dalolva vonul az ember, akár börtönbe is. A kultúra behívója színesebb, díszesebb és élőbb, mint bármely katonai behívó tudna lenni, és ennek a behívásnak nem tud egyetlen igaz hitű ember lelke sem ellenállni. Miért is akarna, ha bevonulásával tiszteletet nyilváníthat a sokaságnak és a sokféleségnek?

Összeteszem két kezemet*

Aki egy lelketlen gépet fel tud emelni, és élettelen alakját hordozni a világban – mint bajtársat – azért, hogy értékhez jusson, annak a leghalkabb segítségkérés is elég; elég egy szösszenet az utcán, elég egy sirató asszony látványa, elég egy bármilyen látvány a világból ahhoz, hogy ráeszméljen, mit kell tennie.

Mit tehet egy ráeszmélés után valaki? Írhat egy diáklapba**, megírhatja tapasztalatát. Magába szállva vagy világban járva elmélyítheti tudását a világ dolgaiban. Evilági teljes létét szentelheti eszmélése tárgyának. Szellemi és tárgyi vonatkozásban egyaránt felkutathatja forrását a behívójának, amit a szél hozott és vitt, amit nem is láthatott kőbe vésve sehol, aminek eredményét ő maga fogja létrehozni, kőbe vésve fenntartani a jövőnek.

Kallós Zoltán munkásságát is ezen mottó jellemezte: fenntartani a jövőnek. Tanárának, Nagy Gézának hála elindult benne az a folyamat, amit az előbbi hasonlatokkal érzékletesebbé próbáltam tenni. Az iskoláskorban gyökerező népi folklór felé érdeklődésének és nyitottságának hála több formában is válaszolt a „behívójára”, amit a kultúra hiányosságaitól kapott. Egy időskori interjújában is visszaemlékezett arra a meghatározó pontjára életéből, amikor azt hitte, amit ő tud, mindenki tudja. Ez alatt az amit ő tud alatt sem valamiféle elérhetetlen tudásra, sem valamiféle megragadhatatlan érzésekre kell gondolni, egyszerűen az otthona környezetében még létező kultúra hagyományaira reflektált, amit társai nem ismertek az iskolában. Ennek az élménynek hála kezdett el gyűjtéssel foglalkozni.

Addig megyek, míg a szememmel látok***

Elsősorban a mezőségi népi sajátosságokat őrizte meg a jövőnek, továbbá a kalotaszegi, gyimesi, moldvai nép gyönyörűségét is megragadta, amit előtte nem tett meg senki hozzá hasonló méretekben, tekintve a felhalmozott értéket. Gyűjtötte a „gyönyörűt”: táncot, zenét, éneket, balladát és a különböző tárgyakat. Ez utóbbiakból (szőttesek, párnahuzatok, bútorok, viseletek) múzeum létesült szülőfalujában, Válaszúton. Gyakori buszjárattal van összekötve Kolozsvárral, ezért bármikor felkeresheti az érdeklődő egyetemista.

Azért aktuális ez a látogatás, mert a neves népzenegyűjtő idén hunyt el, február 14-én, illetve a mai napon, március 26-án töltené be 92. életévét.

A sokat megélt Kallós Zoltán gyűjteményének válaszúti múzeumában található egy vakajtó, ami az általa díszített ajtót mintázza kolozsvári lakásában. Egyfajta dimenziók közötti kapu ez, ami gondolatban összeköti Válaszutat Kolozsvárral. Térben pedig a már említett buszjárat köti össze a két helységet. Már csak az elhatározás kell, hogy saját szemetekkel addig menjetek, hogy megtudjátok nézni a gyűjteményt, aminek létezéséért összetehetitek két kezeteket, és hálásak lehettek Kallós Zoltánnak.

*

Összeteszem két kezemet,
Hogy mehessek én is veled.
Jajj már jön érted a pap,
Hát én hova dugjalak,
Elduglak a kiskertbe,
A rozmaring tövébe,
Megmondom a sírásóknak,
Csináljanak egy ablakot,
Hogy még láthasd meg a napot.

**

Kallós Zoltán első írását a Kolozsvári Református Kollégium Remény című diáklapja közölte 1943-ban.

***

Addig megyek míg a szememmel látok,
Ameddig egy sűrű erdőt találok
Sűrű erdő közepébe kaszárnya
Odaleszek édes rózsám bezárva

Messze földre bujdosott a galambom
Meg se látom vagy még hírét se hallom
Csak az esik a szívemnek nehezen
Hogy még nem is beszélhetek én vele.

Holdvilágos csillagos az éjszaka
Kisangyalom gondolsz-e rám valaha
Tanúm az ég és a fényes csillagok,
Hogy én babám mindig csak rád gondolok.

Schmidt Anita