Nagymama

El akartam menni hozzá, hogy köszönjek neki. Három hónapja nem voltam itthon… a nagyváros kissé magával ragadott. De nem volt már otthon. Elutazott messzire. Olyannyira beletemetkeztem a városi futásba, hogy elfelejtettem: több mint fél éve eltemettük.

Itt állok a kapujában és érzem a szagát, az öregségét, ami utoljára rátelepedett. S így a teraszra lépve valami más is a szívembe szivárog: dohos illatú nyári konyha, amelynek forró vaskályháján két öreg kéz, megduzzadt, kék erekkel unokáinak főz. Két gyermek ül a hangosan rugózó, régi ágyban: egy alig négyéves, kerek fejű fiúcska és fürtös hajú nővére. Ott nyújtják a szilvás gombócnak valót. Hangosan nevetnek, belisztezik a nyújtódeszkát, egymás orrát, majd boldogan ölelik át az alacsony termetű nagymamát, s hagynak a kötényén alig pár centi lisztes tenyérnyomot. A kellemesen hűvös almáriumból előkerül a kopott zománcú kicsi kanna, s a fiatal és öreg kezek együttes erővel pakolják bele a gombócokat. Fahéjas cukor kavarog a levegőben és mélyről fakadó igaz szeretet…

Aztán a hatalmas kályhán laskát főz a nagymama. Pöfékel a sokat használt fazék, dagad benne a portéka. A két kicsi diót őröl a konyha hangyákkal teli padlózatán. Nyár van, ilyenkor bejönnek az édesre ezek a fránya rovarok, mondja mama, és leszórja őket sóval. Hamar eltűnnek, a dió pedig egyre inkább szaporodik. Sehol máshol nem készült ilyen diós laska. Nagymama konyhája varázslattal teli, ahol minden mézédes, meleg és puha, ahol minden a gyermekszájnak teremtődik, hisz ízletesebbnél ízletesebb az összes falat. Szellő libben be az ajtón és szétszórja az őrölt diót a padlózaton.

Aztán tej rotyog a kályhán. Lobogó tűz mellett áll mama. Kötényének titkos zsebéből grízt mer ki és lassan belekeveri a tejbe. Fahéjat szór és kakaót, majd végigsimít unokái vörös arcán, s közben nevetve énekel.

Sós ételt is tudott főzni, s ha jól emlékszem, sütni is igen jól. De azóta tíz év telt el. Nem kerestem, elfelejtettem, hogy mire képes. Most már derékig ér kertjében a fű, dühös szél csapdossa házát és keserű füstöt hoz ki onnan. Hideg most már minden szoba, s a vaskályha minden délben egy feketére szenesedett kormot ejt ki rozoga ajtaján. Némaság jön ki a házból és mélyről jövő, fekete csend.

Bereczki Szilvia