A körút Duna felőli oldalán lakott. Nem hordott magával nagy táskát, sem pokrócot. Csak egy szatyorral járt és egy kartonpapíron aludt. Napközben eltűnt. Estére visszatért. Az élelmiszerüzlet szélvédett tövében vert tanyát, ahol a szellőzőrácson keresztül meleg levegő ömlött a járdára. Ha szorosan a fal mellé feküdt, akkor is elfoglalta legalább a járda felét.
Ezért gyakran belerúgtak. Néha csak az üres boros flakonokat rugdosták szét mellőle. Nem bánta. Így legalább észrevette valaki, hogy ott van. Amikor nappal az utcákat járta és üveget, fémdobozokat, mindenféle hulladékot gyűjtött, láthatatlan volt. Aki elment mellette, elfordította a fejét és olyan nagy ívben kerülte ki, ahogy csak tudta. Ez volt a legrosszabb. Ez a láthatatlanság.
Kevés reménnyel vágott neki a télnek. Tizenkétszer csinálta végig. Hány tucat éjszaka aludt el azzal, hogy ha az Isten úgy akarja és létezik, akkor ma éjjel sem fagy halálra.
— Azt mondják, a nagyvárosban nincsenek nagy hidegek. A frászt. Kurva hideg van. Na, nem állandóan, csak decembertől februárig. Nem a mínusz kettes fagyokról beszélek, az nem tétel. Arról beszélek, amikor mínusz tíz alá megy, és elindul a Dunáról a szél. Na, fiam, az a szél olyan, mintha sebészkéssel borotválnák keskenyebbre a pofádat.
December ötödikén a fővárosi önkormányzat úgy látta jónak, hogy feldíszíti a Krisztina téri fákat, hogy az állampolgároknak örömet okozzon. Az állampolgárok talán tényleg örömben lubickoltak, csak nem látszott rajtuk. Az is lehet, hogy észre sem vették az ünnepi díszeket.
Csak egy ember örült a fényeknek. A hajléktalan órákon át ült, háttal a bolt falának támaszkodva, nagyokat húzva az asztali koccintós borból, és gyönyörködött a fénybe öltözött fákon.
Így aludt el aznap éjjel is: a fákat nézte, és a különálló pontok lassan egybefonódó fénykoszorúvá váltak, glóriává a tér fölött. Másnap nem ébredt fel. Isten nem akarta úgy. Vagy nem volt Isten.
Polonkai Éva
0 Megjegyzések