Utazásra fel!

Utazások által új tapasztalatokat szerzünk, megismerünk új kultúrákat, új szokásokat. Mák Arany ezen a nyáron Szlovéniában, Szlovákiában és Lengyelországban járt, és arról mesélt nekünk, hogy milyen az ottani környezet, az emberek és persze azt is megosztotta velünk, hogy milyen szép helyeken járt.

Hogyan találtad ezt a lehetőséget?

Szlovéniába igazából az EMKISZ-en keresztül jutottam el. Az egyik rendezvényünk Kárpát-medencei méretű (Kultivál – Kárpát-medencei Kulturális Ifjúsági Fesztivál), ezért előfordul, hogy a kolozsvári csapatnak utaznia kell, amikor a rendezvény más országban van megszervezve.

Szlovákia és Lengyelország viszont nyaralás volt. Tíz év után végre eljutottam nyaralni nyáron, ez egy jól megérdemelt kirándulás volt számomra. A két országot összvissz nyolc nap alatt jártuk be kocsival.

Nem volt hosszú kocsival az út?

Igazából 12-en voltunk, több kocsi, több sofőr. Barlangligeten, a Magas Tátra aljában aludtunk, onnan már csak irány a hegyek, barlangok, városok, úgy Lengyelországba, mint Szlovákiába.

Merre jártál az utazásaid során és miket tapasztaltál?

Szlovéniában Lendván voltam májusban. Éjszaka érkeztünk meg, nem láttunk semmit sem, de reggel, mikor felkeltünk, akkor meglepődtünk, hogy milyen szép környéken vagyunk.

Lendváról röviden: nagyon szép környék. Ami nagyon meglepett engem, az az volt, hogy nagyon nyíltak, bátrak és barátságosak az emberek ott. Például nem létezik kerítés, vagyis jelképes, kicsi, maximum térdig érő bozótok, egy-egy helyen ajtó is van, hogy a kutya ne szaladjon egyből ki. Az emberek egyáltalán nem félnek, ugyanis az utóbbi években nem is regisztráltak olyant, hogy lopás. 

Nagyon érdekes a művészetük, ugyanis nem olyanokkal találkozol, mint más városokban, amerre jártam én, hanem teljesen a modern művészet van jelen a városban.

Ami még nagyon érdekes volt Lendván, hogy szörnyen üres. Kb. azt tudom mondani, hogy olyan, mint Kolozsvár New Yorkhoz képest, tehát nagyon csendes. Nagyon finom ételeik vannak. Esélyünk is volt enni egy étteremben, ahol a főszakács szolgált fel nekünk helyi különlegességeket.

Amit még nagyon érdekesnek találtam, az a tanítás. A tanárok egy óra alatt a tananyagot leadják magyarul és szlovénul is, így mindenki beszéli Muravidéken mind a két nyelvet. Az iskolájuk olyan nagy, mint a BBTE épülete, vagy talán még nagyobb is, van egy hatalmas parkja, mint a kolozsvári Sétatér és emellett van még focipálya, kosárlabdapálya.

Szlovákia és Lengyelország

Szlovákiát igazából valamikor januárban találtuk ki: a baráti társaságommal úgy döntöttünk, hogy idén jó lenne elmenni valamerre. Barlangligeten laktunk, este érkeztünk meg a szállásunkra. Néztük a szállásunkat, hogy oké, hogy megkaptuk jó olcsón egész hétre a házikót, de eléggé furcsán nézett ki. Elég sokat álltunk kint, míg nagy nehezen megjelent a szlovák tulaj.

Szlovákiában tudni kell, hogy majdnem senki sem tud angolul, legalábbis nagyon kevesen. Németül tudnak egy páran, de leginkább activity módban értettük meg egymást. Néha, mikor hallják, hogy magyar vagy, akkor tudják, hogy ungarisch és azt mondják, hogy „gyermek”, nem számít, hogy férfi vagy nő vagy, akkor is úgy mondják neked. Még maximum egy-két szót mondanak neked magyarul, de az idegen nyelvekkel tényleg nincsenek a topon.

Miután nagy nehezen beengedett, nagyon meglepődtünk. Ez tipikusan egy olyan helyzet, amikor nem a külső alapján kell megítélni a házat. Beléptünk és nagyon szép, rendezett, tökéletes kis házikó tárult elénk, nagy közös térrel, konyhával, meg mindennel, ami kell.

A következő napokban elindultunk felfedezni a környéket. Jártunk Zakopanéban, Lengyelországban, ami egy síparadicsom igazából. Nyáron mondjuk, inkább turistaparadicsomként működik. Amúgy ha Zakopanéban jársz, akkor onnan tökéletesen lehet látni a lengyel Kárpát-vonulat egy részét. Másnap elmentünk a Rysy csúcsra, ami 2500 m magas. Mi 1300 m-ről indultunk, én személy szerint nem mentem fel, csak kb. 2300 m-ig. Akik feljutottak, csak annyit tudtak mondani, hogy: itt volt Lengyelország, itt volt Szlovákia, itt köd volt, itt meg láttak mindent.

Ezen kívül még Lengyelországban voltunk Auschwitzban is.

Auschwitzban hát rengeteg turista volt, mintha legalább egy turistaparadicsom lenne. Nagyon érdekes volt az a kontraszt, hogy ott van a múzeum, ami eredetileg koncentrációs tábor volt, előtte pedig tömegben ülnek körbe az emberek és fagyiznak, meg üdítőznek és várják a sorukat, hogy bemehessenek. Amikor végre eljutottunk odáig, ahol írta azt, hogy „a munka felszabadít”, ott rengetegen, nagy mosollyal szelfiztek. Na, mi ezt nem csináltuk, meg nem is volt gusztusunk őszintén hozzá. Bent pedig nagyon látszott, hogy kik azok, akik ismerik a történelmet és kik azok, akik nem.

Hogyan látszott?

Nagyon lehetett látni abban, hogy aki európai és történelemismerő, az nem szelfizett végig, a gyerekét nem engedte, hogy körbe szaladgáljon, amerre ő akar. Sokan azt csinálták, hogy pak-pak-pak, csinálok pár képet és kint vagyok. De úgy, hogy igazából semmit nem olvastak el és sehova sem néztek be, csak lőttek egy-egy képet. Mindenkit löktek fel, hogy akkor most én is kell lőjek itt egy képet és így néztünk, hogy: hova sietsz, ember? Álljál le egy kicsit! Mi teljesen máshogy éltük meg, mivel azért mégis az nem egy olyan hely, ahol bármit megengedsz magadnak.

De összességében a lengyelek nagyon szeretik a magyarokat: „lengyel magyar – két jó barát”.

Hogyan jellemeznéd pár szóban az utazásaidat?

Mivel jellemezném? Minél több helyre utazok el, annál több kultúrát ismerek meg. Ez azt jelenti, hogy annál több leszek én. Ami azt jelenti, hogy a mentalitásom, a nyitottságom, minden változik, és nem maradok az az ember, aki csak egy irányba halad. Igazából azt tudnám elmondani, hogy az az ember, aki egész életét leéli a szülővárosában, az olyan, mintha nem menne ki a szobájából. Igazából csak így tudod megismerni, hogy mik vannak még a világban, így tudsz több lenni, emberként gazdagodni.

Szabó Lídia-Dóra