Szép és jó nyaralni, talán mindenkinek az a kedvenc időszaka, viszont ne feledkezzünk meg arról, hogy a pihenés előtt tanórákon való részvétellel, projektleadásokkal és szessziós stresszel tengettük az időnket. Jól érzitek, ez az időszak újra itt van. Alig kezdődött el, mintha máris a közepében lennénk. Az első hét szép és jó, egy-két óra itt-ott kiesik, de ami azután jön… Itt most félbeszakítom a gondolatot, még mielőtt arra a következtetésre jutnátok, hogy mindenkit el akarok ijeszteni írásommal.
Az egész úgy indult, hogy a vakáció utolsó hetében már nem bírtam az érzéssel, miszerint már annyira mennék. Hogy hová? Csak simán a városba. Emberek közé. Ha a saját nyaramat veszem példaként (és azt fogom, mert itt és most megtehetem), akkor azt kell mondanom, a végére már nagyon unalmassá vált. Nagyszerű a nyár, de mi történik, amikor elfogynak a programok, ráadásul vidéken laksz és a barátaid sem érnek rá veled lógni? Kicsit kizökkensz a szociális életből és elkezdesz unalmas dolgokkal foglalkozni. Ezért aztán az utolsó hét az olyan volt, hogy már hét elején pakolni kezdtem, mert tudtam, egyre bizonyosabban közeledik az idő, amikor egyetemi évnyitóra kell menni. Függetlenül attól, hogy a tanulás rész nem sorolható a legkedvesebb elfoglaltságaim közé, természetesen kíváncsi lettem, hogy az előttem álló időszak mit tartogathat a számomra. Gondolok itt a régen látott ismerősökre, akik természetesen folyamatosan változnak, úgy külső, mint belső tulajdonságaikban, valamint mindazon programokra, melyeken részt fogok venni. Nem utolsó sorban pedig a városi életet is át akartam élni, újra és újra.
A legjobb hír máris kiderült az évnyitón, miszerint harmadévben a kommunikációsoknak végre nincsenek reggel óráik. Legalábbis semmiképp sem nyolctól. Hogy mekkora kő esett le a szívemről? Talán nem is egy kő, hanem inkább egy szikla. Mi volt az első dolog, ami megfordult a fejemben? Végre bármelyik este kimehetek a barátaimmal szórakozni, mert nem kell korán kelnem. Természetemből fakad, hogy nagyon igazságtalannak érzem, amikor korán kell kelnem. Olyanként fogom fel, mintha valaki éppen kínozna, pedig a csergőórámon kívül más nem igazán kínzott eddig reggelente.
Ilyenképp volt pár kellemetlen dolog a múltban, hiszen volt olyan óra, melyet rendszeresen elaludtam. Ismerős a helyzet? Úgy gondolom, elég sokunknak ismerős lehet, amikor a csergőóra ricsaja félbeszakítja legszebb álmodat, ezen feldühödve pedig eszed ágában sincs kikelni az ágyból, még csak azért sem! Ha továbbviszed a reggeli gondolatot arra, hogy milyen az éppen lezajlani készülő tanóra hangulata, és természetesen az is eszedbe jut, hogy a tanárod direkt lágyan, monoton hangon adja elő az egész történetet, bizonyos lehetsz abban, hogy semmiképp nem fogsz a puha kuckódból időben kiszállni.
Miért aludnál el órán, a tanár szeme láttára, a hideg padon, ha maradhatsz a barátságos szobád falai között, a jól megszokott pihe-puha paplanod ölelésében? Ez persze nem kellene rendszeressé váljon, de ebben az évszakban és időjárásban néha akarva-akaratlanul is jön egy-egy „kihagyom az egészet” feeling.
Tekintettel azokra, akiknek viszont rendszeresen vannak óráik reggel is és még szorgoskodnak is felkelni, üzenném: lehet, hogy a reggeli alvásotok megrövidül, viszont tudjátok, hogy aki korán kel, az aranyat lel. Ez az „arany” lehet bármi, ha képesek vagytok meglátni már a nap kezdetekor az értékes dolgokat, reggeli kedves gesztusokat, építő gondolatokat tanáraitok szájából.
Visszatérésem az egyetemre ezen gondolatokat tárta fel bennem. Mint mindig, most is előbújtak a személyes élményeim. Biztos vagyok abban, hogy az új tanév ismét új élményekkel gazdagít majd mindnyájunkat. Sikeres tanévet, zökkenőmentes szessziózást, sok alvást! Ne felejtsük ki a szórakozást sem, ahová élménydús partykat kívánok nektek, „bajtársaim”!
Bálint Noémi
0 Megjegyzések