„Elfogyott, kifogyott, kész, vége mindennek! Fölfordultam!” Vég. Vége. Végső. Végzős. Végz… Végzős???
— Hiszen csak most kezdtük!
— Bla, bal, bala, hagyjuk a kliséket! Elrepült persze, na és?
— Annyira azért mégsem egyszerű, legalábbis számomra. Vagyis persze nem bonyolult, de kicsit mégis.
— Inkább csak fáj. De nem az, hogy el kell menni, mert egyébként is nem biztos, hogy elmegyek. Sőt igazából még örülnék is, ha elmennék, mert amúgy sem szeretem a várost. Megdöbbentél? Hülye vagyok, mi? Na igen, és miért? Egyébként is miért kellene szeretni egy várost? Vagy miért pont ezt a várost?
Te, ti vagytok a hülyék, ti, akik szeretitek vagy legalábbis azt mondjátok, mert úgy gondoljátok, ez normális. Nem a várost kell szeretni, nem is az egyetemet és nem is a kocsmát. Az embereket kell szeretni, akiket általuk ismertél meg, és közülük sem mindenkit. Amúgy is rengeteg az idióta, a balkán arisztokrata, vagy éppen a migráns értelmiségi vagy a kivénült őslakosság. Na, őket pont nem kell szeretni; lehet, de nem ajánlott, nincs sok értelme.
A kapus bácsit, aki minden reggel mosolyogva köszön kezicsókolomot; a szomszéd nénit, aki áthív egy gőzölgő kávéra „másnap”; a tulajodat, aki tudja, hogy már nincs több kajád és áthív ebédre; a barátnődet, akinek megfürödhetsz a kádjában; a haverodat, aki hazavisz magához részegen; a lakótársad, aki ha beteg vagy, megméri a lázad és a forró teát ágyba viszi; a barátaidat, akiknek borzasztóak a szóvicceik; a csoporttársaidat, akikkel jót röhögsz a csoportmunkákon; a munkatársaidat, akik néha dolgoznak helyetted és fordítva; a tanáraidat, akikre felnézel, mert motiválnak és persze a családodat, akik hazavárnak.
Na, pont őket kell szeretni, de nagyon! Nekem miattuk fáj. Mi lesz nélkülük? Hiányozni fognak, nem kicsit, nagyon. Miért? Mert jó emberek, mert szeretnek és viszont szeretem őket. Mert függök tőlük, mert mindenki függ valamitől, mindenki függ valamitől… Valamitől… Jó ez, kell ez, akartam ezt? Nem, nem volt betervezve, csak így alakult. De milyen jó lett!
Jön az utolsó párszáz méter, bulik, KommNapok, szesszió, munka, bankett, államvizsga, döntés, iratkozás, mesteri… Ez már más mese, hagyjuk. Lassan a fejünkön a kalap, kezünkben a „diploma”. És?! Ők lesznek majd mellettem, hogy sírjunk, nevessünk, dolgozzunk, szórakozzunk, beszélgessünk, hogy szeressünk s majd hiányozzunk.
Őrülten nagyon!
Kolumbán Zenge
0 Megjegyzések