A hit diadala a háború árnyékában – Abigél a Kolozsvári Állami Magyar Színházban

A Kolozsvári Állami Magyar Színházban este 19:00 órai kezdettel került színpadra Abigél, Szabó Magda klasszikusa, amely rengeteg fiatallal szerettette meg az olvasást.

Már helyemet elfoglalva az előadóteremben, nagy elvárásaim voltak, úgy gondoltam, hogy egy ilyen remek művet nem lehet jobban átadni, mint ahogy az a filmben történik. Lehet, hogy jobban nem is lehet, de másképp, más szemszögből és kreatívan egészen biztosan.

Fontos kiemelni, hogy a darab egy musical. Ha valaki még nem látta az Abigél filmet vagy nem olvasta a könyvet, annak erősen ajánlom, hogy először azt tegye meg, legyen viszonyítási alapja – és addig ne is olvassa tovább ezt az írást, mert sok SPOILER lesz benne.

Rögtön az elején kiemelném a történelmi kontextust: 1943-ban vagyunk. Ez az időszak sok családban nyomot hagyott, és ezeket a háborús körülményeket láthatjuk a darabban életre kelni, erős jellegzetességekkel és motívumokkal. Elsősorban a színészi játékot, a gyönyörű énekeket és a táncokat emelném ki. Amikor bevonult a seregnyi lány befont hajjal, világoskék egyenruhában, már tudtam, hogy jó helyen vagyok. Amikor felcsendültek azok a szavak, amik a filmben is elhangzanak – mint például a „hazátlan bitang” –, óriási nosztalgia lett úrrá rajtam; csak hátra dőltem és fürdőztem az élményben.

Tetszett a jelmezválasztás, abszolút magával ragadó volt a játék és az egyes karakterek kreatív „kifigurázása” vagy túlrajzolása. Kőnig tanár úr például, aki folyton botladozott a sáljában, nagyon humoros volt, a színész pedig tökéletesen játszotta az eséseket. Szerettem nézni, ahogy a lányok vidáman fogadják Ginát, majd a kreatív bemutatását annak, ahogy férjhez mennek a „leltárjegyzékhez” a csendes negyedórában. Az is tetszett, ahogy gyerekesen tálalták a konfliktusokat, például amikor Ginát az osztály kiközösíti.

Amikor Gina újra találkozik édesapjával, bizony könnyeket csal az ember szemébe. Az apát egyáltalán nem olyan nyugodtan ábrázolták, mint a filmben, ám ebben a kontextusban ez értelmet nyert: hiszen háború van. Különösen érdekes, hogy a darab mégis azt sugallja, hogy a háború az, ami újra összehozza Ginát az osztályával. A pesti lány végül megtalálja a helyét ebben a cudar helyzetben, és olyan barátokra lel, akiket a háború nélkül soha nem ismert volna meg.

A darabot végig átjárják az erős háborús jelenetek és az érzelmi kavalkádok. Amikor lövéshangokat hallottunk, az megrázó, szinte sokkoló volt, de tökéletesen illett a műbe. A rendezés háttérbe szorította a szerelmi szálakat és inkább a háborúra koncentrált – én pont erre a vérfrissítésre vártam. Nem a film rövidített változatát akartam látni, így az előadás abszolút felülmúlta az elvárásaimat. Ezek után a filmet már-már a könyv „cenzúrázott” verziójaként fogom nézni, hiszen Kuncz Ferenc kezén a filmben nem díszelgett náci jelkép.

A végső pillanatokban, amikor Horn Mici megszökteti Ginát, valami megmozdul az emberben, amit hirtelen szakít félbe a megdermesztő lövéshang. A lezárás azonban hoz egyfajta könnyedséget: a színház falára kivetítik, ahogy Gina felszáll az opera előtti villamosra. Ez a megoldás egyszerre volt drámai, mégis adott egy kis humort a végére, így nem maradtunk benne abban a sokkos állapotban, amit a lövések gerjesztettek.

Érdekes volt, hogy az egészet úgy adták elő, mintha Kolozsváron történne – legalábbis a vetítéseken több helyszínt is felismertem. Amikor Gina felszáll a vonatra, ami valójában egy kolozsvári villamos, az tökéletes lezárás volt: vicces, aktuális és beleillett a darabba.

Két fontos gondolatot emelnék ki, amelyek magával ragadtak. Az egyik az üzenet: kell egy hős, aki soha nem fél, és akinek van jelleme (Aka. Abigél). A másik pedig, amit az egyik apáca mond Ginának: „A félelem a hit csődje.” Ez az erős gondolat végig érezhető volt az egész előadás alatt.

Fényképek: Kolozsvári Állami Magyar Színház és a szerző képe

Szabó Dia