Szélyes-Pál Dániel a Hervay Klubban: Engem minden érdekel, amiből nem lehet megélni

A régi kezdeményezések néha új életre kelnek. Így történt ez a Hervay Klubbal is, mely számos új ötlettel, lelkesedéssel lépett új „időszámításba”.

Az első est ennek jegyében zajlott: Nagy Zalán és Szélyes-Pál Dániel nemcsak szövegeiket hozták magukkal, hanem gondolataikat és kiegészítő hozzászólásaikat is. A beszélgetést és az esemény menetét Nagy Eszter és Hochhauser Ronald moderálták, akik kérdéseket tettek fel a versekkel kapcsolatban, majd a végén a közönségnek is lehetősége nyílt véleményt formálni, kérdezni a szerzőktől.

Három részben zajlott a versek ismertetése, minden egyes felolvasott rész után következett egy beszélgetés, mely során a moderátorok rávilágítottak az egyes versek kulcselemeire, miközben a szerzők a saját írásaik mögötti világba engedtek betekintést. Szó esett az alkotói folyamatokról, hogyan viszonyulnak saját szövegeikhez, és milyen hatások formálták őket.

„Nagyon jó egy szövegben megnyugodni” - hangzott el kezdetben ez a gondolat. Az első körben Nagy Zalán versei (Varjúföldje, fáradt vers) és Szélyes-Pál Dániel (Üdvözöljük Magyarországon, Áhítatos Szilárd) írásai kerültek sorra. Az alkotás folyamatáról szólva felmerült a tökéletesség kérdése: „ha rossz a szöveg, mindenképp én vagyok a hibás” – fogalmazott Dani, rámutatva arra a felelősségre, amelyet egy szöveg megformálásakor érez.

Eszter kérdése reflektált a transzilvanizmus-kép megjelenésére, hogy alkotásukban mennyire van jelen az erdélyi jelleg. Zalán kifejtette, hogy az erdélyi költők számára az írás nem csupán egy művészeti forma, hanem egyfajta identitás is, amely folyamatosan kihívást jelent. Ironikusan megjegyezte: „Itt írogatunk, ott meg írnak.” A mondat mögött ott húzódik az a sokszor kimondatlan, mégis érzékelhető ellentét, amely az erdélyi és az anyaországi magyar irodalom kapcsolatát jellemzi. Egyesek hierarchikus viszonyt próbálnak felállítani a két közeg között, mintha az egyik valamiféle lezárt, intézményesített műhely lenne, míg a másik csupán kísérletező, félkész próbálkozások terepe. Pedig valójában egyik sem feltétlenül több a másiknál, és a különbségek nem minőségi, hanem kulturális sajátosságokból fakadnak. Erdélyben a költészetnek sokkal inkább személyes és belső indíttatású dimenziója van. Dani is hasonlóan vélekedett, amikor azt mondta, hogy az erdélyi lét „egyfajta tartást ad”.

A második körben Nagy Zalán Csirkék Bestiáriuma és célozni tudni kell, valamint Szélyes-Pál Dániel Fekete királyság és Sanyit besorozzák című versei következtek. Az alkotás szabadsága és felelőssége is szóba került. A szerzők megosztották, hogy számukra a versírás nem csupán önkifejezés, hanem a mindennapok szürkeségének ellensúlyozása is. „A vers eléri a lényegét, hallgatókra talál” – jegyezte meg Dani utalva arra, hogy a költészet akkor teljesedik ki igazán, ha rezonál az olvasóval vagy a hallgatósággal. Zalán ezzel összefüggésben arról beszélt, hogy a töredékek sokszor a leghitelesebbek, így érthető meg a szövegek valódi mélysége. Számukra a költészet sokkal inkább egy belső szükséglet megfogalmazása, mintsem puszta művészi kísérletezés.

Utolsó ,,felvonásként” Nagy Zalán Farkas B. intelmei és Iskolai fogalmazás a konszolidált őszről című verseivel folytatta az estét, míg Szélyes-Pál Dániel a Lassú rontások dala, Nagyétek és Képhányó Lajos című szövegeit olvasta fel. Zalán első verse, Farkas B. intelmei, mintha egy tapasztalt mentor figyelmeztetése lenne a világ kegyetlenségére. Egyszerre ironikus és nyomasztó, megmutatja, hogy a „bölcsesség” sokszor nem más, mint beletörődés. Az Iskolai fogalmazás a konszolidált őszről ezzel szemben egy sokkal játékosabb, de éppoly keserű szöveg. Az oktatás, a történelem és a beidegződések gúnyos újraírása, amelyben egy iskolai dolgozat sablonossága és a múlt „hivatalos” értelmezése ironikusan találkozik. Dani versei más tónust ütöttek meg: a Lassú rontások dala a bomlás és az elmúlás groteszk énekeként hatott, a Nagyétek mintha egy különös lakomát vizionált volna, ahol nemcsak az ételek, de az emberek is rituálisan elfogyasztódnak. A Képhányó Lajos pedig hozta azt az abszurd, néha már-már dadaista nyelvi játékosságot, ami korábban is jellemző volt Dani szövegeire, a közönségből valaki még Pilinszky párhuzamot is vélt felfedezni ebben.  

A beszélgetés végén a moderátorok rákérdeztek a verseskötetekkel kapcsolatos tapasztalataikra is. Dani mesélt készülő kötetéről, és arról, miként alakul a folyamat, hogyan találja meg a helyét a szövegek között. Zalán is beszélt könyvéről, bár megjegyezte, hogy nem olyan szívesen teszi ezt, a saját könyvbemutatói sem a kedvencei, nem szeret beszélni a verseiről.

Ezt követően mindenki számára nyitott volt a kör a hozzászólásra, kérdésekre, de úgy tűnt mintha mindenki elmerült volna a hallottak feldolgozásában. Ha egy ilyen esemény után úgy távozunk, hogy még napokig gondolkodunk az elhangzottakon, akkor az valószínűleg jól sikerült. A még hagyományos keretek között zajló, de új csapattal bővült Hervay Klub után pedig sokan vihettek haza magukkal egy-egy mondatot, amelyen érdemes elidőzni – akár egy szövegben megnyugodni.

 

 Képek: Ferencz-Nagy Zoltán

Oláh Nóra