Egy dolgot szoktam elmondani, amikor a március 15-i megemlékezésről beszélgetnének velem: nem szerettem, mert az oviban mindig csak huszárokat lehetett rajzolni aznap. Nem az a gond, hogy nem tudtam lovat rajzolni, hanem az, hogy még mindig keresem magyarságomat.
Ma szerencsém
volt részt venni a kolozsvári megemlékező körmeneten, majd az ezt követő
ökumenikus istentiszteleten is. Gondolataim élményeimmel társulnak, és
remélhetőleg így lesz ez az olvasókkal is.
A családi látogatásnak mindenki örül,
de amikor a családi látogatás egy magyar összetartással kapcsolatban bizonytalan
lányt ér március 15-én, az már különleges eseménynek számít. Bizony gyakran úgy
látom, hogy mint nemzet nem vagyunk kellően támogatóak egymással, mint más
nemzetek. Gondolkodó emberként állok azonban a kérdéshez.
A mai napon sem váltott meg semmi különösebben, sőt, a szüleim látogatását szokatlan program követte, és annak ellenére, hogy nem voltam hozzászokva a március 15 komolyabb ünnepléséhez, nem bánom, hogy velük tartottam a főtérre. Bár a teljes körmenetet nem volt alkalmam látni, a helyszínen való felvonulást végig követtem, ami örömmel töltött el. Láttam, hogy bármit is gondolok a magyar összetartásról, igenis ott van, igenis tudunk, ha arról van szó. Egyrészt valóban szép ennyi magyar embert látni egy helyen népviseletben, ráadásul egy közös élmény, már-már egy közös cél érdekében gyűlnek össze, és bizony felveszik azt a népviseletet és bizony büszkén hordják a kokárdákat. Úgyhogy egy egészen színes, de legalábbis piros-fehér-zöld tömeget követtem végig, azon kapva magam, hogy mosolygok, hogy valamit mégis látok ebben a magyarságban. A templomhoz érve a kokárdát hordó kisebb csapat kiállt és mindenki a nekik nem hiányzó összetartás érzetével nézte őket, emellett még kis kokárdákat is osztogattak a jelenlévőknek.
Ezt követte az istentisztelet, ahová ugyancsak nem volt túl sok kedvem menni, mert nem szeretem amikor az imádságot a himnusszal keverik. Igen, ez egy szokatlanul személyes vélemény, nem hiszem, hogy bárki is azonosulna. Elkezdtem hát azonosulni én. Azonosulni a magyarságommal. Nem mondom, hogy még mindig nem keresem, de úgy érzem elindultam a változás útján. Inspiráló az összegyűlt tömeg, hogy ők valóban együtt akartak összegyűlni és megemlékezni.
A szertartáson a különböző felekezetű
papok beszéde mellett jelen volt a kórus is, amely unitárius és református
vallású tagokból állt. Nem mondok újdonságot, hogy amikor egy kórus énekel az
mindig megható tud lenni. Magamnak viszont azt az újdonságot kellett belátnom,
hogy hálás vagyok, hogy óvodától neveltek és tanítottak az ünnepeinkkel,
hőseinkkel és nemzetünk tiszteletével kapcsolatban.
Két kulcskifejezést jegyeztem fel az ökumenikus szertartásból: belső bizonyosság és tudatos jelenlét. Ahogyan mindenben, amit megkérdőjelezünk, ebben az irányban kell elindulni, és amíg magamban nem találom meg, addig bizony keresnem kell. Így kell jelen lenni közösségben, jelen esetünkben a nemzetiségben is. Nem azzal zárnám, hogy ez egy magyarság-szerelmes történet lett számomra. Azzal a két kérdéssel fejezném be – kinek melyik tetszik – hogy gondolkodhatsz és gondolkodhatunk a magyar összetartásunkon. Egyrészt a kérdés bennem marad, hogy miért látom néha ellenségesnek ezt a nemzetet, másrészt gondolkodom azon, hogyan találhatnám meg az összetartást. Nem mondok én meg semmit, érzékelhető néha, hogy nagyon erősen egymás ellen tudunk fordulni, de látom most már azt is, hogy mennyire itt vagyunk egymásnak. Bíztatok mindenkit, hogy szerezzen olyan élményeket, amikről gondolkodhat, valamint arra, hogy gyakorolja a kölcsönös tiszteletet társai felé és bízzunk egymásban.
Végezetül pedig, tisztelet hőseinknek,
tisztelet a bátraknak! Talán számomra és számunkra is csak ennyi kell...
bátorság.
Fotó: Bethlendi Tamás, Fülöp Jenő, Jakab Lóránd
Szécsi Bernadett
0 Megjegyzések