Markó Béla: Leleplezni a körülöttünk lévő hamisságot

Mi jut eszünkbe először, amikor meghalljuk, vagy épp olvassuk a „költő” szót? Talán a versek, a líra, illetve, nagy valószínűséggel magyar irodalmunk legnevezetesebb alakjai. Kétségkívül először valamennyien rájuk gondolunk, hisz első találkozásunk a költészettel és a költőkkel az iskolapadban történik, ahol őket ismerjük meg mindenekelőtt. Ellenben, mit tudunk a kortárs költőkről? Kik a kiemelkedő alakjai korunk magyar költészetének? December 2-án, egy Markó Bélával való irodalmi beszélgetésre vezetett utam. Markó Béla kortárs költő, szerkesztő és politikus, így az ő versein keresztül volt alkalmam mélyrehatóbb betekintést nyerni a kortárs költészetbe.

Az esemény az MCC Könyvklubnak köszönhetően jött létre, egy diákprojekt keretein belül. A beszélgetés során Markó Bélának 5 versét olvasták fel a diákprojekt tagjai: Egy lehetséges ars poetica; Csatolmány; Kezdetben az Isten; Bocsásd meg, Ginsberg; illetve Kő és könyv. A felolvasás által minden hallgató számára érthetők voltak a versek elszavalása utáni, Markó Bélához intézett kérdések, amelyeket a beszélgetés moderátora, Szabó Szabolcs, a diákprojekt vezetője tett fel.

Arról is kérdezték Markó Bélát, hogy számára mit jelentenek a díjak és a kitüntetések. Költőnk válasza nagyon érdekes volt: szerinte egy kitüntetéssel nem válik egy munka értékesebbé, sem értéktelenebbé, ha nem díjazzák. Azonban, mindenképp azt sugallja a költő felé, hogy a közönség elismeri, amit alkot. Hozzátette, hogy egy díjnak az értéke attól is függ, hogy ki adja, és kinek.

Ebből kiinduló válasza volt az Egy lehetséges ars poetica kapcsán feltett kérdésre, ahol a szó természetéről, hatásáról beszélgettek. Markó Béla szerint a nyelv egy eszköz, és attól is függ természete, hogy ki használja, és hogyan. A szavak mögé rengeteg hazugságot lehet rejteni, erre példának hozta fel a zsarnoki rendszert, amelyben ő is élt, ahol megtapasztalta, hogy a szavakat könnyen le lehet járatni és hamissá tenni őket. Állítása szerint ugyanaz a szó lehet a hamisságnak és az igazságnak is az eszköze, hozzátéve azt a gondolatot, hogy „persze, hogy mindannyian az igazságot keressük”.

A beszélgetés során Markó Béla értékrendszerére is fény derült, hisz például a család témája is felmerült rövid ideig. Arról mesélt a hallgatóknak, hogy amikor fiatal volt, a férfi rokonság, főleg az egyik nagyszülője, sokat mesélt neki az orosz fogságról és hasonló témákról. Akkor fiatalként nem érdekelte annyira, azonban a válaszában elmondta, hogy „minden szavukat le kellett volna jegyezni”.

Értékrendszere mellett felmerült a hitrendszere is, hisz a moderátor az Istennel való kapcsolatáról kérdezte. A költő válasza felettébb lebilincselő volt. Elmesélte, hogy ő az istenképét gyerekkorában kapta a nagyszüleitől. „Ez egy emberarcú, már-már megfogható Isten, akitől félünk, akit szeretünk” – mondta, majd hozzátette, „aki lassan eltűnik, megfoghatatlanná válik, és szeretnénk, ha lenne.” A beszélgetés során még szó esett az identitásról, a reményről, a következő generációkról is, amelyekre mind részletes és érdekes válaszokat adott a költő.

A magával ragadó beszélgetés után a nézők is kérdéseket tehettek fel, ekkor hangzott el az, hogy mi a szerepe egy költőnek a társadalomban. Markó Béla szerint az, hogy ha már egy közös világunk van, akkor a költő mutassa meg más szempontból. 

Ha a főbejáratot ismerjük, akkor mutassa meg a mellékbejáratot. Leplezze le a valóságot, söpörje félre a hamisságot, legyen egyéni.

A nézői kérdések után lehetőség nyílt arra, hogy a jelenlévők megvásárolják Markó Béla köteteit, könyveit, amelyeket alá is írt a teremben. A művei között megjelent az asztalon az Autóbusz Kufsteinba című kötete, amely idén jelent meg. Ebből kiderült, hogy Markó Béla még mindig aktívan ír, így nagyon várom a következő lehetőséget, amikor hallhatom, illetve olvashatom az ő műveit.

Képek: Siklódi Csaba

Bakk-Velcz Nóra