Két
hónapja mutatták be a ZIZ Art & Social Areában a Magical Deer and the
gravity című független előadást. A premier után az alkotókkal beszélgettem a
projekt születéstörténetéről, János vitézről, az otthonérzetről és még sok
másról.
Honnan
jött az ötlet? Hogy vágtatok bele? Hogy lettetek pont ti öten, ez a társaság?
Sipos
Krisztina: Timivel már nagyon régóta szerettünk volna együtt dolgozni, igazából
innen indult minden. Talán azért is ennyire erős ez a kötelék köztünk, mert
mindenki azért van benne, mert szerettünk volna egymással dolgozni, ez
indította el a folyamatot. A konkrét
projekt akkor született, amikor Petőfi év volt. Azok a pályázati kiírások,
amiket találtunk, és amire pályáztunk, egyértelműen arról is szóltak volna,
hogy a magyarságtudatot erősítsük.
Udvari-Kardos
Tímea: Tulajdonképpen elvárás lett volna a magyar kultúra értékeinek affirmatív
bemutatása, az európai keresztény kultúrához való tartozás pozitív megjelenítése.
Mi viszont úgy gondoltuk, hogy ez sokkal bonyolultabb, mélyebb téma annál, hogy
“magyarnak lenni milyen jó”. Elkezdtünk arról viccelődni, hogy mit jelent
magyarnak lenni, és úgy voltunk vele, hogy te, gyere, olvassuk újra a János
vitézt!
Krisztina:
És tényleg újraolvastuk, és pályáztunk is, de nem nyertük meg a pályázatot.
Mégis ebben a kontextusban olyan volt, mintha mi is ennek az egész Petőfi évnek
megfelelve csinálnánk a János vitéz-projektünket (teljes mértékben önerőből),
és ezt a helyzetet élveztük is.
És
mit találtatok azután a János vitézben, ami miatt pont ezt a Petőfi művet
választottátok? Mit mondott nektek?
Mind:
Vándorlás.
Nozdroviczky
Eszter: Igen, ez volt az a motívum, amivel mind azonosulni tudtunk. Az utazás
és a keresés ciklikussága, amin keresztül a saját életutunkat is vizsgáltuk.
Krisztina:
A mi értelmezésünkben János vitéz egy életutat jár be, ebből indultunk ki.
Mikor elindul, van egy nagy célja: hogy majd visszatér a hazájába Iluskához,
megmenti a mostohájától, és feleségül veszi. De mire visszatér, Iluska már
meghalt, ő pedig új célt kell hogy találjon. Közben viszont János vitéz „hős”
is. Olvasás közben feltűnt, hogy mennyire nem egyértelmű, esetleges szerep ez:
öldököl, ide társul, oda társul. Igazából teljesen bizonytalan, egy fiatal fiú,
aki 18 évesen megy el a nagyvilágba. Nagyon sokat megtapasztal, és közben
nagyon sok hibát is elkövet. Igazából erre az érzékeny, útkeresős szálra
koncentráltunk. Így került be a csodaszarvas (magical deer): a magyar
mitológiában ő mutatja az utat, ő vezeti a népet.
Timi:
Ennek kapcsán kezdtünk el a magyarságtudattal is foglalkozni, ez részben a pályázathoz
vezethető vissza, ahol ez alapkérdés volt. Elgondolkodtunk azon, hogy mit
jelent magyarnak lenni, mik azok az értékek, amikkel mi is azonosulni tudunk,
de azon is, hogy hogyan lehetne kapcsolódni a csodaszarvashoz, aki ugye elvileg
minket is idehozott.
Meséljetek
kicsit a konkrét munkafolyamatról! Kinek mi volt a feladata, szerepe az előadás
létrehozásában?
Krisztina:
Timi bevállalta azt a nehéz feladatot, hogy ő legyen projekt vezetője, emellett
előadóként is jelen van. Én koordinátor voltam. Ez nem egy rendezői szerep,
egyszerűen csak arra figyeltem, hogy a csapat tudjon együtt létezni, illetve
igyekeztem irányban tartani a projekt alakulását. Kettős szerepem volt, mert játszom is, ami
nagyon új kihívás volt, de már meg szerettem volna lépni szakmailag, úgyhogy
örültem neki. Eszter szerepe a látványtervezés és a színpadi technika
kivitelezése volt, később rájöttünk, hogy szükségünk van rá a térben, így ő is
látható, miközben élőben a látványvilágon dolgozik. Keelan felelt a zenei részért, amellett, hogy
ő is előadó. Ezen kívül volt egy budapesti koreográfusunk is, Dudás-Simó
Gergely, ő felelt a darab mozgásvilágáért, meg a reggeli tréningekért.
Timi:
Szerintem azt fontos még elmondani, hogy devised módszerrel jött létre ez az
előadás. Ez kb. azt jelenti, hogy minden alkotó egyenrangúan részt vesz a
produkció létrehozásában, gyakorlatilag mindent megbeszélünk egymás között.
Ezen kívül, ahogy Krisztina elmondta, mindenkinek megvolt a saját feladatköre,
a felelőssége. Mi négyen vagyunk a fix tagok, ezen kívül mindig van egy változó
ötödik ember, aki itt Ötvös Kinga volt. Ennek a személynek a kiválasztásánál
fontos szempont az, hogy legyen egy erős performatív jelenléte és az
élettörténete kapcsolódjon a témához (az új helyen való énkereséshez). Lehet szakács,
kőműves, bárki, a lényeg, hogy együtt tudjunk dolgozni vele.
Ez
egy elég spontán előadás. Végül is mennyi van előre megírva, és mennyi az
impro?
Keelan
Sandy: Vannak improvizatívabb részek, főleg ami a zenét, hangot, színpadi
mozgást illeti, amelyek viszonylag fix szöveges részekkel váltakoznak.
Timi:
Van egy biztos váza a szövegnek, amire lehet támaszkodni, de ha valami
történik, azt bevállaljuk. Például ma, amikor valaki a közönségből bekiabálta
Krisztina helyett, hogy hogy mondják a kalorifernek magyarországiul. Ez
teljesen rendben van, ha bárki azt érzi, hogy hozzá akar szólni, annak
lehetősége van rá. Azt terveztük, hogy a Magical Deer előadásai lehetőséget
adjanak az együttlétre. Tehát, ha valaki ki akar menni közben, az kimegy, ha
valaki be akar szólni, beszól, ha fel akar állni táncolni velünk, feláll. Van
egy fix szöveg, de ezeknek teret adunk.
Milyen
érzés úgy játszani, hogy bármelyik pillanatban történhet valami? Például egyik
előadáson beállnak táncolni veletek, a következőn meg nem.
Krisztina:
Felszabadító. Úgy érzem, hogy a keret,
amit megalkottunk, számunkra biztonságos. Persze folyamatosan igyekszünk
feltérképezni, hogy milyen esélyei vannak annak, hogy az adott pillanatban
megtörténjen az interakció, és igyekszünk alkalmazkodni.
Eszter,
neked hogy megy az, hogy egyszerre kell kezeld a technikát, figyelj a
többiekre, és a közönségre is?
Eszter:
Ez a fajta jelenlét új és izgalmas számomra. A technika kezelése mankóként
szolgál, ezen keresztül kapcsolódom a többiekhez és a közönséghez.
Mennyire
rizikós a technikai rész? Voltak már bakik?
Eszter:
Ez szakmai titok. (mindenki nevet)
Azon
túl, hogy a műnek nagyon erős a magyar kulturális beágyazottsága, rengeteg
interkulturális és popkulturális utalás is van az előadásban (például
lézerkardozás). Ez szándékos?
Eszter:
Az előadás látványvilága a közös improvizációk eredményeként jött létre. Az
alapgondolat egy házibuli szituáció volt, ami nagy teret hagyott a szabad
asszociációknak, ezek mentén alakult ki ez az “űrutazós” hangulat, ami ellenpontozta
a magyar kisebbségi problematikát.
Timi:
Krisztinával első perctől az volt a szándékunk, hogy az angol nyelven beszélő
emberek is hozzáférhessenek ehhez az előadáshoz, akár felirat nélkül is. Azért
választottuk témának az idegenben létezést, az otthonkeresést meg a vándorlást,
mert ezekkel nemzetiségtől függetlenül mindenki találkozik élete során. Ettől
nagyon nemzetközi a János vitéz, és ezt az előadásba is egyértelműen bele
akartuk vinni.
Krisztina:
Meg nyilván a mi kreatív dinamikánkat és ízlésünket is tükrözi, nem tudom
elképzelni, hogy ezzel a csapattal hitelesen tudtuk volna valami
konvencionálisabb keretbe helyezni ezt a történetet. Ezen kívül abszolút
személyes inspirációm volt maga a kontextus is, amiben a projekt született.
Magyarországon élünk, erdélyi magyarokként, tehát dupla kisebbségiként, ott is
és Erdélyben is. Magyarországon eléggé aktuális a diverzitás és a (be)vándorlás
kérdése is, az, hogy mennyire akarunk figyelni azokra, akik nem a magyar
nyelvet beszélik, mennyire vagyunk kíváncsiak más kultúrákra. Szóval volt egy
ilyen rejtett szándék is, hogy a Magical Deer ebből a szempontból egy kicsi
úttörő legyen Magyarországon.
Milyen
visszajelzéseket kaptatok eddig, főleg a nem magyar nyelvű közönségtől? Nekik
mi jön át az előadásból?
Krisztina:
Volt egy nyilvános főpróbánk, amire eljöttek idegen nyelvű nézők is. Nem
ismerték a csodaszarvas történetét, de ettől még úgy éreztem, átjött nekik a
mondanivaló, tudtak azonosulni a központi témával.
Timi:
Arra is kíváncsiak voltunk, hogy azok, akik beszélnek angolul, de nem az az
anyanyelvük, hogyan tudják befogadni a történetet. Nekik egyértelműen a
vándorlás, az otthonkeresés témája jött át, abszolút tudtak ezzel rezonálni. És
részemről ennyi a cél, hogy ehhez tudjanak kapcsolódni az emberek, nyelvtől
függetlenül. Ami meglepett, hogy Magyarországon volt, aki úgy értelmezte, hogy
a darab erdélyi magyarokról szól egy ilyen budapesti közegben. Eltávolította
magától a témát, nem tudott úgy menni vele, mintha számára is egy aktuális
kérdés lenne az otthonkeresés vagy az idegenségnek az érzete. Ami persze nem
baj, de egy érdekes perspektíva.
Otthonkeresés,
hazátlanságérzés, vándorlás… Mennyire személyes ez? Mennyi belőle János vitéz
és mennyi vagytok ti?
Mind:
Személyes.
Keelan:
Számomra abszolút tudatos próbálkozás az, hogy megteremtsem az otthon-érzést
belül, saját magamban. Hogy ne az határozza meg, hogy hogyan érzem magam, hogy
például milyen országban vagyok éppen, vagy az, hogy a társadalom elvárásai
szerint hol kéne otthon éreznem magam. Szóval részemről is abszolút személyes.
Hogy
érzitek magatokat most, a premier után? Mik a konklúziók?
Keelan:
Éhes vagyok. (nevet) Egyébként a premierekben nekem az a nehéz, hogy sok az
ismerős (ami persze szuper), de nem könnyű mindenkivel egyből kapcsolódni utána.
Elég megterhelő érzelmileg. A színpadon ugye ott van az adrenalin, másképp
működöm, utána viszont nehéz visszatérni a „normálisba”, meghallgatni a
visszajelzéseket, beszélgetni. Nekem ilyenkor leginkább időre van szükségem.
Krisztina:
Én nagyon készültem érzelmileg erre az egészre. Arra, hogy itt fogunk játszani
úgy, hogy már Budapesten élünk, hogy hazajövünk ebbe a környezetbe, amit már
rég láttunk, hogy találkozunk olyanokkal, akikkel már rég nem. Érzelmileg
nagyon túlfűtött, de mindenképp pozitív élmény volt.
Timi:
Számomra az az érdekes ezzel az előadással kapcsolatban, hogy ez a
projektvezetői feladatkör nagyon más pozícióba helyez engem. Azután az előadói
rész mindig egy áldás. Nekem is furcsa itt játszani, kolozsvári vagyok, és itt
is éltem 27 évig. Vártam az itteni előadást, de őszintén, nagyon féltem tőle.
Mindig akkor izgulok a legjobban, amikor családom és a barátaim jönnek az
előadásaimra, akkor érzem, hogy ez most tényleg jó kell hogy legyen. Szerintem
a színpad és az „élet” közti váltásban nagyon sokat tud segíteni az, ha olyan
emberekkel dolgozol együtt, akik előadás után is ott vannak még veled lélekben.
Ha nem az van, hogy „oké, befejeztük, mindenki megy haza, végre vége”, hanem
az, hogy „jaj, de jó, hogy ezt közösen összehoztuk, akkor legyünk még egy
kicsit együtt!”
Krisztina:
Mivel ez a darab nagyon személyes, nincsenek hagyományos értelemben vett
karakterek, könnyen kitettnek érezheted magad, és ha nem találod azokat a biztonságos
mankókat, amikbe kapaszkodhatsz, amik által picit eltávolítod magadtól ezt az
egészet, akkor sérülhetsz. Ezeken a mankókon mindig közösen dolgoztunk. Az
előadás nyelvi közvetlensége miatt viszont talán nem olyan erős a váltás
előadás után, és ezt szeretem.
Ha
már annyit beszéltünk a vándorlásról: nektek hol van a haza, az otthon? Van
ilyen?
Keelan:
Ahogy már korábban is említettem, az otthon számomra nem egy fizikai hely,
hanem egy belső érzés, vagy ennek a kialakítása, keresése. Ez néha működik, néha
nem.
Timi:
Erre most nehezen tudok válaszolni. Néhány hete költöztem Budapesten egy másik
lakásba, ráadásul itt Kolozsváron is eladtuk a családi házat. Az előadásban van
egy google mapses vetítés egy házról, az én házam, vagy hát a mi kolozsvári
házunk, még az eladás előttről. Egy hét múlva ki kell onnan költöznünk,
édesanyám, a testvérem, a kutyák, mindenki. Ma, amikor megláttam a vetítést, és
tudtam, hogy itt a családom, akkor éreztem, hogy el fogok kezdeni bőgni. Ilyen
még sosem volt, nem szoktam csak úgy meghatódni a saját házamtól. Úgyhogy az
otthonnal kapcsolatos kérdésre most nem tudok válaszolni, most talán a
legnehezebb ebből a szempontból, de azt érzem, hogy ezek miatt a kihívások
miatt – nem tudom – erősödöm.
Krisztina:
Én mióta az eszemet tudom, rengeteget költöztem. Azt tudom, hogy a sok otthon
közül melyik hely volt a leginkább otthonos nekem, ahhoz az érzéshez vágyódom
vissza. Soha nem volt egy állandó otthon az életemben, valószínűleg emiatt van
az, hogy könnyen továbbállok, alkalmazkodom, de ez néha mókuskerék-érzést is
okoz. Mivel nincs egy konkrét hely, ahova visszatérek, azt hiszem, az
otthonérzetem leginkább a környezetemben levő emberektől függ.
Eszter:
Nekem buletinem szerinti otthonom Csíkszereda. De amúgy azt mondanám, hogy
számomra minden olyan hely otthon, ahol szégyenérzet nélkül létezhetem.
Ha
valami még kikívánkozik, itt a pillanat!
Jó
sok embernek kell megköszönnünk a mai alkalmat, van egy listánk is Facebookon.
Rengeteg ember, és vannak olyanok is, akiket sajnos kifelejtettünk, vagy utolsó
pillanatban mentettek meg minket. Szóval köszönjük mindenkinek a listáról és a
listán kívülről is!
A
Magical Deer csapata októberben készül Erdély-turnéra, Kolozsváron, Szatmáron,
Sepsiszentgyörgyön és Bukarestben fognak játszani. A pontos információkat a produkció Facebook-oldalán fogják közölni. Látogassátok meg az oldalt, és
nézzétek meg az előadást!
Balázs Hanna Imola
0 Megjegyzések