Kézdi Imola: Másképp nem érdemes, csak csontig hatoló őszinteséggel

Amióta bekerültem a színház világába, – eleinte önkéntesként, majd alkalmazottként is dolgozni kezdtem ott – egyre többet voltam bent, minden előadást sokadjára néztem végig, s lehetőségem volt közelről látni a színészeket ahogy estéről estére más szereplő bőrébe bújnak. Kíváncsi lettem. Beszélgetni akartam erről velük. Most Kézdi Imolával lehetőségem nyílt erre.

 

Kézdi Imola 2002 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja. Jelenleg ő Gertrud a Hamletben, Hedda Gabler, Mária a Suttogások és sikolyokban, Capuletné/Montague a Rómeó és Júliában, valamint Ranyevszkaja, Ljubov Andrejevna a Cseresznyéskertben. Színészi pályája mellett a járvány idején írt verseiből egy önálló kötetet is publikált, ami a „Miniallűrök” címre hallgat.

 

Melyek voltak azok az érvek, amelyek anno a színészi pálya mellett szóltak, és miért választottad ezt?

 

Az összes érv az orvosi pálya mellett szólt, ezért arra is készültem, egészen líceum tizenegyedik végéig. De közben már volt egy diákszínjátszó csapat Aradon, és az, hogy orvosira készülök, valamint hogy mennyire jól érzem magam abban a csapatban és a színpadon, kezdett egy kicsit párhuzamosan futni, és egyszer csak szépen elvált, mint az olaj a víztől. Elhatároztam, hogy Marosvásárhelyen a színművészetit fogom megpróbálni.

 

Ugyanúgy érzem. Még a mai napig sem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem a szakmákat illetően.

 

Ez egyszer csak kiderül. Tudd meg, hogy négy évig az egyetemen mindig nagy kérdőjelek voltak bennem, hogy akkor én jó helyen vagyok-e, és nem kellett volna inkább azt a pályát választanom, amire kicsi gyerekkorom óta vágytam. A nagy kérdések a mai napig bennem vannak, ez szerintem minden pályán jó és egészséges.

 

És az biztosabb is lett volna, nem? Az orvosi szakma.

 

Hát az orvosi azért volt biztosabb, mert kémiai bioszt végeztem. Mindkettőt imádtam. Az édesanyám betegsége miatt kicsi korom óta arra vágytam, hogy őt majd meggyógyítsam, és segítsek az embereken. Ez volt a legerősebb vágyam gyerekkoromban. 

Most 20-30 év után remélem, hogy a színházzal is lehet gyógyítani, legalábbis a lelket.

 

Melyik volt az a szereped, amelyik a legmeghatározóbb volt az elmúlt évek során.

 

Az első szerepem a Kolozsvári színházban, a Dybukk. Nem csak azért, mert az volt az első szerepem ezen a színpadon, hanem mert az volt az első olyan találkozás rendezővel, társulattal, színpaddal, szereppel, ahol egyszer csak minden a helyére került, összeállt. Azt gondoltam, hogy igenis jól választottam, jó helyen vagyok, nagyszerű emberekkel dolgozhatok.

 

De szerencsémre, nagyon nehéz választanom, mert ami utána következett, szinte az összes szerepet felsorolhatnám. Nagyon szívem csücske a Faustusban Mephistophilis, a Három nővérben Mása, a Ványa bácsi, Hedda Gabler, ez akkora csomag, és olyan találkozások voltak, amik aztán elfeledtették velem az orvosi pályát.

 

Volt olyan szereped, amivel nem tudtál azonosulni?

 

Volt, és kell is szerintem ilyen. De ezeket olyan helyre, olyan polcra próbáltam helyezni, már munka közben is, hogy tanulhassak belőlük. Min lehetne változtatni? Miért érzem így? Nem éltem meg kudarcként, megpróbáltam feltenni a kérdéseket, és válaszokat kerestem. Mindenből lehet tanulni, mély levegőt venni és továbblépni.

Gondolom, ez nem olyan egyszerű, hogy amikor vége van egy próbának, vagy egy előadásnak, akkor itt hagyod azt a karaktert és hazamész, és úgy folytatod, mint amilyen te vagy.

 

Nem egyszerű, de létszükséglet, hogy ezt a ki-be lépést megcsináld. Van egy ilyen „küszöbelméletem”, hogy átlépsz valamit, belépsz valamibe, és ugyanazzal a szertartással és készüléssel, fontos abból kilépni is. Amíg ez nem sikerült, vagy nem figyeltem tudatosan rá, addig bizony hajalmos voltam összeomlani, beleragadni valamibe, aminek nem sok köze volt az élethez. A színház az színház, a színész élete, mindennapjai, családja, teljesen más tál tészta, a szerepekből ki kell lépni, pont olyan koncentráltsággal és komolysággal, ahogy belépek. Amikor erre rájöttem, akkor minden kerekebb lett.

 

Amikor ezeket magadban felsorolod, felkészülsz, akkor nem keverednek a dolgok, és sokkal tisztábban tudsz dolgozni a színpadon is, és sokkal tisztábban, őszintébben helyt tudsz állni a hétköznapokban. Ezen aztán a gyerekeim segítettek, mert ahogy anya lettem, az értékrendszerem a helyékre került.

Nem „vihettem haza” Hedda Gablert, hogy ő olvasson mesét a gyermekemnek.

 

Mi motivál téged a mindennapokban?

 

Sok minden. Említettem az anyaságot,  a gyerekeim tanítanak egy csomó olyan dologra, ami nem volt világos azelőtt. Persze, hogy kapaszkodik az ember az olvasmányélményeibe, abba hogy nyitott szemmel járjon a világban, én is akkoriban könyv, film, barátok, mindenből táplálkoztam. De amikor ehhez csatlakozott az anyaság, akkor láttam, hogy ott van egy kis ember, olyan picike, és már többet tud a világról, mint én. Én már elfelejtettem olyan dolgokat, amikre ők megtanítanak, kezdve a türelemmel, az őszinteséggel. Ezekből építkezem a színpadon is.

 

 

Térjünk át picit a könyvedre is. Mi volt az inspiráció, hogy született meg a „Miniallűrök”?

 

Ezeket a verseket, nem véletlenül a pandémia alatt kezdtem írni, előtte soha nem írtam, nem is gondoltam, hogy valaha fogok. Kicsit furcsán hangzik, hogy soha nem írtam, és egyszer csak elkezdem, de én úgy magyarázom, hogy nagyon hangos volt bennem a színház, és amikor annak volt az ideje, hogy ez elcsendesedjen és ne legyen tere, akkor én azokat a gondolatokat és azokat a játékokat becsatornáztam egy másik helyre. Akkor jöttek ezek a versek, amiből aztán cseppenként lett egy-egy megjelenés.

 

Ezután több barátnőm is rám szólt, hogy nem kellene publikálni a facebookon…csak irodalmi lapokban. De hát miért ne? Pont az a lényeg szerintem, ha már írok, – és ha már erre csodálatos és a szakmához értő

poéták azt mondták, hogy ezek a versek jók – akkor miért ne osszam meg? Úgy, ahogy a színpadon megosztom a munkámat a közönséggel, itt az olvasókkal is. De például a Facebook hozta azt is, hogy ez egy kötet legyen, mert rám írt a Koinónia csapata, hogy mit szólnék ahhoz, ha együtt gondolkodnánk egy könyvről.

Ez nagy ajándék nekem, de féltettem is, persze. Volt bennem egy ilyen Hamupipőkés gondolat, hogy ha visszajön a színház, ez a költészeti bál és az üvegcipő, eltűnik, de nem így történt. 

Már készülök a második kötetre, megvan a kézirat.

 

Van olyan könyv, amit szerinted mindenkinek el kéne olvasnia? Melyik a kedvenc könyved?

 

Nagyon-nagyon sok kedvenc könyvem van, de olyan, amit fűnek-fának megvettem ajándékba, az a Szerelem a kolera idején. Azt hiszem 12-ikben olvastam először, utána pedig az egyetemen kétszer is újraolvastam, és később is. Valamiért mindig jött velem. Mindig tudott újat mondani, ezért erre a kérdésre egyből ez ugrik be.

 

Mennyire befolyásolja szerinted a kortárs irodalom, a színházat?

 

Mostanság már nagyon sok előadás van, ami „modern” kérdéseket feszeget. Akkor jó szerintem az ilyen, ha a kortárs a klasszikussal találkozik – legyen az mozgás, szöveg, bármi – hogyha úgy a fiatalokat, mint az időseket is megszólítja, mert akkor mindenki nyer. Én szívesen csinálnék szobaszínházat is, ami ugye a vlogolás megfelelője, de azt is el tudom képzelni, hogy azt is be lehet hozni, a virtuális térbe. De rossz szó, hogy modernizálni, mert a múlt századokban is, azt gondolták az emberek, hogy akkor most modernizálunk, és azt modernizálták, hogy a gyertyákat elfújták, és reflektorral világították meg a színpadot. Gyakrabban kéne összetalálkoztatni a kortást a klasszikus, iskolában megtanult, mindenki által ismert dolgokkal, mert ezekből nagyon izgalmas dolgok születnek.

 

Ki az a költő aki téged inspirál?

 

Nemes Nagy Ágnes a nagy mindenem, ő számomra A költő. De nagy találkozás, így negyvenöt évesen, verseket írogatva Tandori Dezső is. Bár ismertem, olvastam is régebb, de most erősebben hat, mélyebb húrokat pengetnek bennem a versei.

 

Ami iskolában megmaradt, mint emlék, az, hogy volt egy nagyon jó magyar tanárnőm, aki nem erőltette azt, hogy márpedig itt a költő nem azt akarta mondani, amit te gondolsz. Hogyha leírták százan, hogy Radnóti Miklós ebben és ebben a versében a halálról beszél, de nekem az szerelmes versnek hangzott 16 évesen, akkor ez a tanárnő azt mondta, hogy neked is igazad van, és a többieknek is.

 

Namármost, hogyha valaki azt mondja, hogy az egyik versemben én erre gondoltam, te meg arra, akkor az a fontos, hogy milyen szálakat találsz te személyesen, hogyan szólít meg téged a vers.

 

Mi az a szerep, akit a jövőben szívesen eljátszanál? Van valamilyen, bakancslistás szereped?

 

Nincs. Jó munkában, jó emberekkel együtt gondolkodni valamiről, ezt szeretném. Amiről nekem szólt, és mindig is szólni fog a színház, hogy jobban szeretem az utat, a próbákat, mint magát az előadást. Persze, ez a szakmám, és ki van találva ez az intézmény, hogy próbálsz, bemutatod és mész tovább. Azt érzem most, hogy ez már nem izgat annyira. Inkább egy valamibe, ami igazán érdekel, úgy rendesen belemélyednék. Kicsit ez az intézményi dolog most már sűrű nekem. Húsz év alatt itt Kolozsváron is nagyon sok élményben, sok jó munkában, rossz munkában is részem volt, és hálás vagyok ezekért. Ezért örülök végtelenül a verseknek, mert az írást is az ugyanúgy csinálom mint a színházat. Másképp nem érdemes, csak csontig hatoló őszinteséggel.

 

 

Nagyon szépen köszönöm Imolának a lehetőséget, hogy ilyen mély, és személyes beszélgetésben lehetett részünk. További sok sikert kívánok neki, és türelmetlenül várom a második kötetét is. Addig is olvassatok sok verset és Perspit is!

Képek: Kézdi Imola Facebook oldala

Poka Kriszta