Ahogy a báránybundán bársonyos
karosszékben megpróbált előre dőlni, egész teste csak még jobban belemélyedt a
puhaságba. Az elmúlás okozta ráncok, egyre jobban kapaszkodni kezdtek a műanyag
bolyhokba és egész teste harcban állt azért, hogy a pipába az elégett dohány ne
száradjon bele ismét – ahogy az annyiszor történt, még zöldfülű mázoló korában
a vászon előtt. Bár közel volt a tűzhely, mégis mintha végtagjai, így akartak
volna tiltakozásba kezdeni az egykori szoba régi, mégis teljesen új lakóiért.
Mert az örökös lakók minden nyomát eltűntették volna az egykori életnek, de
amit menteni lehetett, azt Papó mentette.
A dohos könyvek illata, a
századfordulós tükör, a nyírfa pad száradása a fülsiketítő csendben és a
megannyi üvegcellába, meg fakeretbe zárt tanulmány, amely eddig a sarokban
várta a nehéz újrakezdést és az elvesztett lendületet. És persze Papó, akinek
hiányzott Iluskája. Nem volt már, aki könyveket pakolt volna egymásra, hogy kéz
alatt tartsa a „hammazót”. Nem volt már aki
tudja, hogy az alkotó nem tud fehér falak között élni, hogy a pingálásokat
sosem lehet igazán befejezett műként üvegdobozba zárni, hogy a tűzhely hiába
elegáns, ha használatra nem alkalmas, hogy egy műterem parkettája nem visel
fehér palástot, hogy az állatok nem a falra valók…
Sokszor próbálta már lányát meggyőzni,
hogy ebben az egy térben hagyják megőrizni az egykori élet emlékét, de nem
lehetett. Hogy is lehetett volna, ha a ház legnagyobb szobája volt a tét? Hogy
is lehetett volna, ha lánya pont olyan öntudatos művész volt, mint Papó, csak
épp nem egy letűnt kor árnyékában, hanem a modernizmus oltárán? Legalábbis így
gondolta Papó lánya, akit sosem lehetett hibáztatni, hisz éppen olyan szerető
családanya és gondoskodó gyermek volt, mint Papó Iluskája. Csak éppen nem
értette, hogy öreg édesapja miért akar a fájdalmas múlt árnyékával szembesülni
minden nap. Csupán nem volt lehetőség feldolgozni, úgy ahogy azt a koros
Papónak kellett volna.
Mivelhogy a falakat egykor mohazöld
tapéta borította, ablakra fagyott jégvirág mintával, a könyvek egy része a
padlón tornyosult – hol hamutartóként, hol festőpaletta tartóként, hol csak
azért, hogy inspirációt gyűjtsön Papó a könyvek színeiből –, a kandalló
egyszerű téglából volt rakva, amelyben tűz játszadozott, a fapamlag elvétett
festékfoltok lelőhelye volt. Se asztal, se szőnyeg, csak festékben ázott
festőállványok, elkezdett vásznak, szanaszét festékek, törött pasztellkréták,
émelyítő oldószer szag és Iluska a tűzhely melegében, ahogy figyelte Papót
munka közben.
De a festőállványok már a
pincében porosodnak, érintetlenek, akárcsak Papó a karosszéke kényelmében.
Ezért volt annyira szembetűnő, hogy az öreg nem a kis kanapéba olvadva
szemlélte a jól ismert falakat, mint holmi pöfékelő, nyugodt szobanövény, hanem
elindult a szemközti ajtó fele, hogy majd ő felhozza állványait, ha senki más
nem áll rendelkezésére. Bár régóta felebarátok voltak a szerencsével, eddigi
bajtársa mégis elpártolt a cselekvő kis
öreg mellől.
- – Anya,
anya, nézd! Papó felállta a kanapéból! – csodálkozott és ujjongott a szőke
kisfiú, hisz nem minden nap láthat ilyen csodát az ember.
Elég is volt ez Papónak, a pinceajtóig
se jutott, lánya azonnal visszafordította. És ezzel elindult a jól megszokott
protokoll szöveg lavinája: hogy Papó csontjai nem bírják, hogy mi van, ha félre
lép és begurul a pincébe? Hogy is gondolta, hogy nem kéri meg őket ilyen
nehéz feladatok elvégzésére? Nem mintha felhoztak volna bár egy kisebb
állványt neki, nem mintha engedte volna lánya, hogy újra festeni kezdjen. No,
nem azért, mert ilyen gonosz leánygyermek lett volna, hanem pont ellenkezőleg,
túltengett benne apja iránti szeretete – félt, hogy a nehéz festékoldószerek
kárt tesznek édesapjában – és valósággal vezérelte hivatásukból adódó félelme –
hogy az aggastyán létben remegő végtagok elpusztítják majd a festés fele
táplált érzelmeiket.
Így történt, hogy az öreg napról napra
mindinkább a fehér karosszék rabjává láncolódott, félig akarva, félig
akaratlanul. Bár Iluskával közös életterük már nyomokban egy elsüllyedt város
emlékét juttatta eszébe, mégsem állt szándékában elhagyni az emlékszobát, addig
amíg kedvese festett képmásai a falon csüngenek. Valamiféle láthatatlan kötél
húzta vissza a valóságba, mikor végelfáradásban bele akart nyugodni sorsába.
Iluskát látta szeme előtt, ahogy a régi tűzhely előtt hintaszékében kötőtűvel a
kezében munkálkodik. De valami nem volt a rendjén, hisz neki nem a meleg tűz
előtt a helye, hanem a festékes pamlagon, így kedvese hogy nyugodjon békében?
Erőt vett magán, a kötél ismét
visszahúzta a valóságba. Ráncai elengedték a bunda hatású bolyhokat, hogy végül
ő kerüljön ki héroszként.
- – Lányom, festeni akarok. – majd a tűzhelybe ürítette elégett pipadohányát.
kl Nyitókép forrása: Pinterest
Beke Bőjte Anna
0 Megjegyzések