Diákélet.
Buli, programok, kocsmázás, közösség, önmagunk és mások megismerése, meg
ezekhez hasonló jobbnál jobb fogalmak fordulnak meg a fejünkben, ha erre
gondolunk. Így is van. Vagy talán mégsem?
Több mint egy éve élek Kolozsváron, és nem túlzok, ha azt állítom, hogy az egyetemi élet legkisebb szele sem érintett meg. Meglehet, ha az a fajta ember lennék, aki folyton a társaságot keresi és nem tud meglenni közösségi élet nélkül, akkor valami kis házibulikba bekeveredtem volna.
De nem ilyen vagyok. Őszintén, én arra számítottam, hogy felköltözök Kolozsvárra, és majd tárt karokkal várnak a nagyobbak. Bevezetnek az egyetemista élet minden fontos és kihagyhatatlan történésébe, hogy nehogy úgy megöregedjünk, hogy ezt vagy azt ki ne próbáljuk. Azt viszont a mai napig sem tudom eldönteni, hogy örüljek-e annak vagy sem, ami valójában várt.
A
nagy bulizások helyett gubbasztottam itthon, és olyan dolgokkal foglaltam el
magam, amik igazából sosem érdekeltek. Nem tudom, hogy a nagy unalom miatt,
vagy csak túlcsordult bennem a tenni akarás vágya és a kreativitás, de azon
kaptam magam, hogy van egy kutyám, a takarítás a napi teendőim közé tartozik,
jobbnál jobb kajákat főzök, és már nem a hétvégi buli összeszervezése a
legnagyobb gondom, hanem az, hogy valahogy mindenre is legyen időm. Erre akkor
kezdtem csak igazán rájönni, amikor a piacon azon kaptam magam, hogy pont úgy
nézegetem az akciós paradicsomokat, mint a mellettem álló ötvenes éveiben járó
hölgy. Na igen. Ettől megijedtem, és feltevődött bennem a kérdés, hogy mi
történik? Először arra gondoltam, hogy
ez egy természetes folyamat, hiszen már nem a szülőkkel élek, és magamnak kell
mindent megoldanom. Már nem anyukám nézegeti, helyettem a paradicsomot a piacon.
De nem lehet, hogy ez túl hamar bekövetkezett? Amikor néha eszembe jut, mindig
kicsit megrémülök, hiszen az egyetemi évek, elméletileg a legszabadabbak, és az
embereknek ekkor van a legkevesebb dologra gondja. De mégsem ezt tapasztalom a
saját életemen.
Most,
hogy többen fent vannak Kolozsváron, és már jó pár barátom felköltözött, sokkal
jobban érzem, hogy nem, még nincs gond, mert nem vagyok idősebb náluk, és attól,
hogy a piacon az akciós paradicsomot lesem, még nem vénültem egy percet sem. Na
jó, persze, hogy vénültem, pontosan annyit, amennyit azok a diáktársaim, akik
otthonról tanultak, és nem jöttek fel. Nem bántam meg, hogy itt maradtam nyáron is,
hiszen rengeteg embert megismertem, és sok új dolgot kipróbáltam. Fotóztam, túráztam, igyekeztem kicsit
Kolozsvár környékét is felfedezni. Időközben munkám is lett, így még több
embert megismertem, és picit részt tudtam és tudok venni Kolozsvár kulturális,
közéleti történéseiben is.
Nagyon
sok dolog történt velem az elmúlt több mint egy évben, de akármilyen jól is
éreztem magam, mindig bennem cikáztak a kérdések: leszek úgy igazán egyetemista
Kolozsváron, ahogy azt elképzeltem? Lesz egyetemi élet? Lesznek diáknapok? Mi
van, ha kimaradnak ezek a meghatározó pillanatok az életemből?
Nyitókép forrása: Gabriella Clare Marino, Unsplash
Kecskés
Csaba
0 Megjegyzések